III.évad 2.rész

2. rész

- Akiket szeretsz?

- Talán süket vagy?

- Nem, de akkor én miért vagyok itt? – lepődtem meg, azt hiszem teljesen érthetően.

- Fogalmam sincs. Azaz de. Mivel múltkor megmentettelek, gondolom, azt hiszik, szerelmes vagyok beléd. Pedig igazából ez fordítva igaz. – vigyorgott, én pedig felnevettem.

- Még mindig itt tartunk? Nem tudod felfogni? Nincs az az isten, hogy én valaha is beléd szeressek.

- Aha. – mosolygott tovább, aztán hirtelen komor lett.

- Most, mi az?

- Mi lenne?

- Szomorú lettél.

- Nem.

- De.

- Mondom, nem!

- Igaz. Inkább aggaszt valami. Méghozzá nem is kicsit. – idegesen lehajtotta a fejét és csak bámult maga elé. Nagy baj lehet. Jó, azon kívül, hogy most ilyen helyzetbe kerültünk. Kicsit elgondolkoztam.

- Akiket szeretsz… - és igen. Akkor beugrott. Nincs sok ilyen ember nála. Sőt! Csak egy valaki… - A húgod. – suttogtam. – Ide hozták?

- Elég nyilvánvaló.

- Azt nem tudod, hova zárták be?

- Honnan tudnám?!

- Nyugodj le.

- Hogy nyugodjak le?! – állt fel és közel jött hozzám, ijedtemben hátráltam egy lépést.

- Hé, Higgadj le. Hallod? Kitalálunk valamit. – kicsit töprengett. Gondolom fontolóra vette a bántalmazásom. Végül lecsillapodva zuhant vissza a székre.

- Ugyan mit tehetnénk?! – vetette oda szemrehányóan.

- Vámpírok vagyunk. Mindketten. Képességekkel.

- A húgom fokságban. Azt mondták, ha valamit teszek, és megpróbálok elmenekülni, megölik.

- És mióta hallgatsz te másokra?

- Amióta Liza élete veszélyben forog.

- Idefigyelj! Lizát így is úgy is megölik. Ha jól viselkedsz, ha nem. Ha ölbe tett kézzel képes vagy végig nézni, akkor gratulálok. Csak tudod, tehetünk ellene. Kettő ember plusz egy vámpír. Kettő vámpírral szemben.

- Ó, igen? – emelete fel a fejét cinikusan. – És te képes leszel bántani őket? Képes leszel megölni őket? És ami elsőként fontos: képes leszel használni az erődet? Hiszen félsz. Így nem fog menni. Engem gátol Liza életben maradása. Téged gátol a félelem. Erről ennyit.

- Igen, képes leszek. Képes leszek ölni. Azért, mert egy jó embert kell megmentenem egy rossztól. Így vállalom. Ha kell, meghalok. – Josh fürkészve nézett engem, majd felállt és lassan jött felém. A szívem a torkomban dobogott. Automatikusan hátrálni kezdtem, míg végül elértem a falhoz. Teljes erőmből nyomultam az omladozó felületre, miközben egyre csak őt bámultam.  Annyira ismerős szituáció. Többszörösen megtörtént dolog. Oké, kicsit elragadtattam magam a kisbeszédemmel, de ettől csak nem akad ki. Hiszen jót szeretnék neki.

Pontosan előttem állt. Egy lépés választott el minket. Mélyen a szemembe nézett. Azt hiszem, próbálta kiolvasni, mit is érezhetek. Ha sikerrel járt, akkor félelmet, izgalmat, meghökkenést és bánatot, fedezhetett fel. Mert igen. Ez a két hónap elég volt ahhoz, hogy féljek tőle. Féljek? Rettegjek. Kiszámíthatatlan, veszélyes, durva. De. Én szentül hiszem… Hiszek benne… Hiszek abban, hogy igenis más lenne. Más lenne, ha nem kellett volna átélnie gyerekkorában azt a sok borzalmat, amit rázúdítottak. Mert nem ő tehet róla, amiért ilyen. Nem az ő hibája. A nehéz élete mellett, már 14 évesen felelősséget kellett vállalnia az akkor 3 éves húgára. Ráadásul titokban.

Ez a gondolatmenet megértette velem, amit már régóta próbálok bizonygatni magamnak: ő igazából jó. És hihetetlenül erős. Nem szakad bele ebbe a sok teherbe. Viszont én akkor is félek.

Az utolsó lépést is megtette. Arcán semmi nem látszott. A szemét nem vette le az enyémről. Remegtem, úgy, ahogy talán még soha. Közel állt hozzám. Mégis, oly távol, mintha a holdat akarnám utolérni. Mert bár testileg zavarba hoz a köztünk lévő kis tér, a lelkünk közötti nagy űr bebizonyítja az ellenkezőjét.

Felemelte a kezét, én pedig meg sem bírtam moccanni. Mit akar tenni? Megüt? Megint bántani fog? És akkor… Gyengén, megfogta a kezeimet. Most egyáltalán nem hidegség áradt belőle. Nem is durvaság. Mindössze tömény szomorúság.

- Köszönöm. – suttogta nagyon halkan, majd egy reményvesztett mosolyt is hozzácsapott. Afféle nincs mit tenni mosoly volt.

A szívem teljesen megszakadt. Ahogy ott álltunk egy pince piszkos falánál, körülöttünk mindenhol kosz, és por, a levegőben érezni a dohos szagot. És mi ketten kéz a kézben, egymásra nézve mélyülünk el a környezetben. Az én lelkemben mérhetetlenül hatalmas fájdalom, az övében pedig valami hasonló. Szomorúsággal és reménytelenséggel vegyítve. Mi ketten. Mi. Ő és én. A rokonlelkek. Így kellett történnie? Ez a befejezése a mi történetünknek? Nem! Mert ez nem csak rólunk szól. Ott van Liza, akit sürgősen ki kell szabadítanunk. Kyle, akit nem hagyhatok magára, mert ki tudja, apa mikor lesz megint alkoholista? És Reiko. Reiko, akinek ígéretet tettem. Megfogadtam neki, hogy segítek kilábalni. Nem szeghetem meg.

Hirtelen kaptam el a kezem és sétáltam a székhez.

- Fejezd be! – kiabáltam rá.

- Miről beszélsz? – hökkent meg.

- Arról, hogy amit művelsz, szánalmas! Megmentjük a húgodat! Értetted?! – ez egy kicsit meglepő helyzet. Én merek üvöltözni Joshal, mikor elvileg félek tőle. De, na. Máshogy nem érti meg. – Körülbelül mennyi lehet az idő?

- Honnan tudjam?

- Csak körülbelül.

- Úgy éjjel 1, 2 körül.

- Akkor egész biztos.

- Mi?

- A testvéreim keresnek engem.

- Nem sokra együnk vele. Itt nem fognak megtalálni.

- Igen, de ha bizonyos távolságon belülre érnek, talán tudok fejben kommunikálni Kyleval.

- Körülbelül mekkora távolságba?

- Úgy maximum 3 kilóméterre.

- Az túl kevés. Biztos nem fognak ilyen közel jutni hozzánk.

- Miért? Tudod, hol vagyunk?

- Nem. De gondolom nem a szomszédba hoztak.

- Ah. – sóhajtottam nagyot.

- Tudod, - ült le elém az ágyra. – nem értem.

- Mit? – pislogtam rá álmosan.

- Én állandóan bántalak, szórakozok veled. Te mégis segíteni akarsz a húgom megmentésében. Arra nem gondoltál, hogy én ezt nem tenném meg érted? – vigyorgott rám megint gúnyosan.

- Nem. Ezen még nem gondolkodtam.

- Talán, ha átgondolnád…

- Nem változna semmi. Segítenék akkor is.

- Miért?

- Mert…

- Mert?

- Mert…

- Mert szeretsz.

- Mert én nem érdekből cselekszem. – böktem ki végül, figyelmen kívül hagyva kijelentését. – Ez mellett pedig, nekem is vannak testvéreim.

- Csak egy van.

- Tévedsz. Igaz, Kyle a vérszerinti, de a többieket is úgy kezelem, mint őt. Ennek köszönhetően, a fájdalmaik borzasztó hatással bírnak felettem.

- Ezen felül, más valaki nem segítene egy olyan emberen, mint amilyen én vagyok.

- Mármint egy jó emberen?

- Jó ember, mi? Néha elég komolyan elgondolkozom rajta, nem-e lehet valami baj az agyaddal? Ha annyira jó vagyok, akkor miért bántottalak?

- Mert ezt láttad apádtól.

- Neked is hasonló a múltad. Te mégsem lettél alkoholista. Mégsem öltél embert. Mégsem bántottál ártatlanokat…

- De jártam fekete ruhákban. Volt hideg kisugárzásom. És, mielőtt ebbe a gimibe jöttem, a szótáramból hiányzott a „barát” szó.

- De te meg tudtál változni.

- Te is megtudnál.

- Tévedsz. Nekem ilyen a stílusom. Rám ragasztották a rosszfiú szerepet. Ebből nem lehet csak úgy kilábalni.

- Akkor sem lehetetlen.

- Mond, minek képzeled magad?

- Öm, azt hiszem, a kérdés úgy helyes: „Kinek képzeled magad?”

- A kérdésemet így értettem. Tehát?

- Nos, vámpír vagyok, de néha szeretem elképzelni a sima emberlétet…

- Én inkább azt mondanám, - felállt az ágyról, nekem pedig megint feljebb csúszott a pulzusom. – valami jó tündérre hasonlítasz. Vagy azokra a fehér szárnyas izékre, amik az égben vannak.

- Mármint, az angyalokra gondolsz? – fojtottam vissza egy éles mosolyt.

- Ja. De nem sokáig. Ha gyilkolsz, kiesel ebből a pozícióból. – vigyorodott el, sokadjára, aztán hirtelen megint komor lett.

- Hé, tényleg segítek kiszabadítani a…

- Hallgass! Jön valaki.

- Most mit csináljunk?

- A köteleket nem tudjuk visszatenni. Menj az ágyra.

Gyorsan felkuporodtam az ágy támlájához. Josh a székre ült. És innentől kezdve, lehajtott fejjel gubbasztott. Úgy véltem, az erejét próbálta visszanyerni. Tehát, támadni akar.

- Ne. – súgtam neki nagyon halkan. És kinyílt az ajtó. Egy körülbelül velünk egykorú fiú sétált be rajta. Egészen biztos. Ő a harmadik. Vagyis a vámpírhaver.

- Látom, kiszabadultatok. Elég gyorsan ment. Ez kekszet érdemel. Tudod, a húgod nagyon idegesít. Folyamatosan bőg. Még fontolóra veszem, mikor végezzem ki. Bár, ha ezt tovább folytatja, nem lesz hosszú életű. – fordult Josh felé, akin éreztem a síkidegség összes jelét.

- Ki vagy te? – szólaltam meg nagy nehezen.

- Ó, hát azoknak a fiúknak a have…

- Tudom. Úgy értem, hogy hívnak?

- Ja, tényleg! Ti semmit nem tudtok rólam, én, viszont mindennel tisztában vagyok, ami veletek kapcsolatos.

- Nah, persze! – csattant fel, rabtársam.

- A neved, Josh Toyuya. 17 éves vagy…

- Én a formalitásokra céloztam!

- Vagyis?

- Vagyis, ő nem a barátnőm! – mutatott felém.

- És? Én ilyet nem is mondtam.

- De azt igen, hogy szeretem. Pedig ez nem igaz.

- Akkor meg? Örülj neki. – erre értetlenül néztem. – Ha nem szereted, tök mindegy, mi lesz vele. Nem igaz? – ez az a bizonyos padhelyzet. Ha szeret, meghalok. Ha nem szeret, meghalok, mert azt hiszik a fogva tartóink, hogy Josh csak meg akar menteni a haláltól. Szerintem, mondjuk, ez a veszély nem áll fenn.

- Te meg rohadj meg! – ordított a fogolytársam, majd egy tűzgolyót dobott az ellenség felé. Az simán vette az akadályt. Egyszerűen megtartotta a levegőben a tűzlabdát és Joshoz vágta.

III. évad 1.rész

Halihó!

És íme a harmadik évad első része. Most kicsit kispóroltam a párbeszédet. Remélem nem baj.
Ó, igen. Köszönöm szépen a válaszokat a kérdőívre. Nos, nem hinném, hogy könyvben valaha is kiadom a blogom :-D.

Domi



III. ÉVAD - VESZÉLY MINDENHOL, FESZÜLTSÉG FELSŐFOKON

1. rész

* - Oké, figyelj. Megmutatom még egyszer.

Miután kiderült előttem, hogy Daniel, és ez által én is mik vagyunk, ő tanítani kezdett. Fogalmunk sem volt róla, milyen képességeket birtoklok, így hetekbe tellett, mire rájöttünk.

- Tehát, lassan felemeled a téglát, aztán leengeded.

- Értem. Eddig is világos volt, hogy mit kell csinálnom.

- Még sem sikerült. Ha nem koncentrálsz, akkor nem fog menni.

Így évődtünk egy darabig. A négy fő elem gyakorlásáról már nem is beszélve. Teleportálni viszonylag könnyen tudtam és mások gondolatában kutakodni sem a legnehezebb dolog.

Mire megtanultam, használni az összes erőm, addigra felfedeztünk egy újabbat. Mások érzéseit érzem. És ez néhány alkalommal hatással is lett rám. A legnagyobb feladatom: meg tanulni nem függeni az emberek hangulatától.

- Ha egy ember szomorú a közeledben, akkor te is az lehetsz, és a végén összeroppansz. Vond el magadból az érzékenységet.

- Persze, de hogyan?

- Csak ne vedd figyelembe. Akkor nem ártasz magadnak.

- Jaj, Dani. Tudod jól: nem számít, mi lesz velem…

- A-a. Ezt te mondod. Neked nem számít, mert te másokat helyezel előtérbe, magadat pedig teljesen elfelejted. Azt hiszem… Egy vámpír vagy angyalbőrben. – mosolyodott el kedvesen.

- Ne túlozzunk. – mosolyogtam vissza halványan. *

Felébredésem pillanatában eléggé kábult hatás szállt rám. A vastag kötél belevágott a kezembe, a széles cellux csík miatt, amit a számra ragasztottak, segítségért kiabálni nem tudtam. Szememet kendővel takarták le. Valamilyen puha felületen tartózkodtam. Feltételeztem, egy ágyon. Lassan felültem, de egyből vissza is nyomott valaki. Nagyon megijedtem. Ilyen helyzetbe soha életemben nem keveredtem.

Hárman tartózkodtak a szobában, rajtam kívül. Valamelyikőjük felém közeledett, majd durván letépte a ragasztócsíkot a számról. Akaratlanul felszisszentem.

- Ch, ha ezt nem bírod, akkor milyen lesz, mikor majd megkínzunk? – nevetett fel az illető. Feltehetően fiú. Igen, fiú. Nem férfi, hanem fiú. 20-nál többnek nem mondanám, de talán még annyi sem.

- Te fiatal vagy. – állapítottam meg hangosan is.

- Ezt meg honnan veszed?

- Hallom a hangodon. És a nevetéseden. Valamint tini fiús parfümöt használsz.

- Ez is afféle vámpírképesség?

- Tessék? – lemaradtam valamiről? Ez a srác honnan tudja? Nem buktathattam le magam, hiszen ezt egy normális ember is ki tudja következtetni.

- Jól hallottad.

- Nem tudom…

- Nem tudod, miről beszélek. – szinte látom magam előtt a szemforgatást. – Egy vérszívó dög vagy.

- Egyáltalán miért hurcoltál ide? Kik vagytok ti?

- Az nem tartozik rád.

- Már megbocsáss. De elraboltatok. Ez egy bűncselekmény. Igen is közöm van hozzá.

- Tartozol nekem.

- Mi? Még soha sem találkoztam veled.

- Az igaz. Valójában helytelenül fogalmaztam. Valaki tartozik nekem.

- És? Ahhoz nekem, mi közöm?

- Hé, mennünk kell. – szólt… a másik valaki. Ő se lehet nagyon aggastyán.

- Egyelőre ennyi. Nem kötelező neked beszámolnom mindenről. – visszatapasztotta a ragasztót, aztán kimentek. Valakit éreztem még a légtérben. Talán itt maradt a harmadik őrizni engem? Mászkálni egyértelműen nem volt lehetőségem. Kikötözték a lábam az ágy egyik sarkához. Mit tegyek? Nem olyan rég, a legnagyobb félelmem az volt, hogy Josh bekattan és rám támad a saját házunkban. De most… Ez eltörpül a jelenlegi helyzethez képest. Mérlegeljünk. Elmentem a Halloween partira a tesóimmal. Időközben egy barátomat sem találtam meg és a család is eltűnt a színhelyen. Kimentem a folyosóra, ahol a sötétben mászkáltam, majd egyszer csak befogták a szám és én elájultam. Felébredtem kötelekkel a szememen, ragasztócsíkkal a számon, kendővel a szememen. Most ülök ezen az ágyon, megmoccanni semerre sem tudok. Mit akarnak tőlem? És, ami fontosabb: Hogy fogok innen meglépni? A teleportálás valószínűleg eszembe jutott már, csak egy buktatóját találtam: Ilyen helyzetben koncentrálni nem sűrűn tudok. Mellesleg megjegyezném, az ággyal együtt még kilátástalanabb. Tényleg jobban jártam volna, ha ki sem mozdulok a lakásból. Valamit sürgősen ki kellene találnom.

Hangos kopogást hallottam. Mármint nem ajtón való kopogást, hanem… Nem tudom. Kopogás. Mit csinál? Vajon a botot nézi, elég kemény-e, hogy leüthessen vele? Úristen. Milyen gondolatokon jártatom a fejem?

A hang egyre csak közeledett és közeledett. Féltem. Annyira, amennyire még soha. Megpróbáltam minél hátrébb araszolni, de ugye ez csak pár centire sikerült. Közben a dübörgés abbamaradt. Szívroham közeli állapotomban vártam, milyen események következnek. Épp eldöntöttem, sőt! Leszögeztem: én most rögtön elájulok. Viszont. Elkezdték rugdosni a lábam. Ritmust nem véltem felfedezni, inkább olyan elcsúszott mozdulatok ismétlése. A következő pillanatban abbamaradt és az ágyamra mászott. Közvetlen mellém került. Szívem villámütés sebességével kalapált. Mi van, ha ez meg akar erőszakolni? Ne, erre nem akarok gondolni. Megéreztem egy kezet a combomon, majd átvándorolt a hátamra. Mocorogni kezdtem és nyöszörögtem. Próbáltam kapálózni, visítani, ütni. Sikertelenül. Senkinek nem kívánok ilyen események sorozatát. Úgy tűnt, megelégelte a „rosszalkodásomat”, mert hirtelen ráült a lábamra. Pont úgy, mint én Reikoéra, amikor a bulin bedrogozott. Még gyorsabban és esztelenebbül vergődtem. Ráborított az ágyra, teljes testemmel. Másképp: Rám feküdt. Na, ne. Ne! Én ezt nem akarom!

Sírni kezdtem. Keservesen. Majdnem megfulladtam. Féltem, remegtem, és nem akartam ezt. Szaporán vettem lélegzetet. Végtelenül, kiszolgáltatottan feküdtem, egy… Egy… Egy srác alatt.

Könnyeim iszonyatos gyorsasággal folytak végig arcomon. Már amennyi le tudott. Aztán megéreztem a szemem alatt az illető orrát Itt pattant el az utolsó húr. Eszeveszetten próbáltam ütni, sikítani, mozgolódni, miközben végig tenger bujkált kék szempáromban.

A következő pillanatban megint éreztem orrát ugyanott, ahol az előbb. Egyszer csak a kendő elkezdett felfelé menni. Mármint nem magától. Ez a (feltehetően fiú) valaki lehúzta rólam. Pontosabban leszedte a fejemről… Ezek szerint az orrával tuszkolta felfele. Mikor megtörtént a „hadművelet”, akkor utána is úgy maradt. Rajtam. Nem mozdult. Azt hiszem várt. Várt… Mire? Talán arra, hogy végre kinyissam a szemem? Igen. Ésszerű lenne.

Óvatosan kíséreltem meg először a résnyire nyitást, aztán hirtelen pattant ki mind a kettő látószervem. Aki velem szemben, pontosabban rajtam feküdt, nem volt ismeretlen számomra. Pontosan jól ismerem. Illetve csak azt hiszem, ismerem. De pont vele? Vele rabolnak el? Vele kell egy szobában lennem? VELE? Igen. Gondolom, a reakcióm alapján nem nehéz kitalálni kiről beszélek. Josh arca az enyémtől körülbelül öt centire lehetett. Szemén ugyanúgy kendő, száján ragasztócsík. Kezei összekötve, ahogy a lábai is. Nem hiszem el.

Most mit kéne tennem? Talán le kellene vennem róla a rongyot. És akkor most nekem is az orommal? Nem. Az kizárt. Erősen koncentráltam. Annyira erősen, hogy szinte fájt. Nagyon óvatosan leemeltem a szememmel a ruhadarabot, majd arrébb dobtam. Így a fiúval pontosan szembetaláltam magam. Pár másodpercig elmélyültem ében fekete… Oké, elég. Próbáltam letuszkolni magamról, jelezvén: nagyon nehéz, mindjárt megfulladok. Így sem tett semmit. A számat bámulta. Mármint a ragasztócsíkot. Kicsit égni kezdett, aztán elporladt. Ez bizarr. Ugyanezt a kezemre tett kötelekkel is megcsinálta. Meresztgette szemeit. Most én következek.

Föltoltam magamról. Ő is és én is térdelőülésbe kerültünk. Így távolabbról észrevettem az arcán lévő sebeket, vágásokat. Majdnem megint kibuggyant a könnyem, de türtőztettem magam. Egy hang nélkül megfogtam egyik kezemmel az arcát, másikkal óvatosan felszedtem a celluxot.

- Most oldozz el. – biccentett hátra a kezéhez. Kibontottam a saját lábamról a zsinórokat és melléaraszoltam. Kezein még több sebet fedeztem fel.

- Mit akarnak tőlünk? – kérdeztem olyan hangon, mint aki a halál küszöbén van.

- Tőled semmit.

- Akkor miért vagyok itt?

- Rajtam akarnak bosszút állni. – sétált a székhez, ahol feltehetően kikötözve ült.

- Mit tettél? – hangom halkan hatott.

- Emlékszel a bulira?

- Melyikre?

- Amelyiken a drogos testvéred megint belőtte magát.

- Emlékszem.

- Megöltem kettő 18 körüli srácot.

- Emlékszem. – ismételtem és lesütöttem a szemem.

- Azok, akik elraboltak, az öccseik. És van még egy harmadik, aki vámpír.

- Tessék?

- Egy fiatal vámpírhaver. Ezen mit nem értesz?

- Tudták, hogy mi is azok vagyunk.

- Persze, hogy tudták. Bosszút akarnak állni rajtam.

- És ehhez miért kellek én? – nem felelt elsőre. Látszólag fontolóra vette, mit mondjon. – Hm? Miért?

- Mivel én a bátyjaikat öltem meg, vagyis akiket szerettek, ezért olyanokkal akarnak végezni, akiket én szeretek.

"Mi a véleményed a blogomról?" (nem rész)

Sziasztok!

Nagyon szeretném, ha ezt az űrlapot minél többen kitöltenétek. Csak azért hoztam létre, mert nem nagyon írtok. Előre is köszönöm!
https://docs.google.com/forms/d/1EU-jCjX11rjiAXsIgze-q3PLQ9rw73W3c4LxtjNx_xM/viewform

III. évad ajánló

III. évad ajánló

Mi történt Micukoval? Hova került? Veszélyben van, vagy egy kellemes légkörben? Akad társasága, vagy egyedül kell szembe néznie a kialakult helyzettel? Hogyan juthat ki a zsákutcából? Ki lesz segítségére? És mi van Keykoval? Tényleg titkol valamit? Daniel pedig nem az, akinek mondja magát? Reiko kilábal a függőségből, vagy esetleg máshogy sülnek el a dolgok?

Veszély, kétség, félelem,szenvedés, titkok.

Hamarosan

II. évad 37.rész

37. rész/évadzáró

A napjaim ólomsúlyúnak tűntek. Elteltek hetek úgy, hogy még csak nem is érzékeltem. Tényleg olyan lettem, mint egy élőhalott. Vagyis, inkább kezdtem hűen viselkedni a fajomhoz. Az okáról fogalmam sincs. Elzárkóztam. Csak akkor beszéltem, mikor muszáj volt. Válaszolgattam a tanároknak, otthon megpróbáltam kevésbé fancsali képet vágni. Lunával és Akatsuval beszélgettem, de nem éppen úgy, ahogy legjobb barátok szoktak. Barátnőm áradozott Aretoról, barátom a spanyolvizsgáját emlegette. Nagyon örül és persze én is, mert sikerült. Tehát így értünk el október 31. napjához. Estére járt az idő, amikor Elena beállított 7 jelmezzel. Reikon és rajtam kívül már mindenki választott göncöt. Illetve előre kértek cuccokat, amiket aztán a mostohánk kikölcsönzött. Leyla fekete macska, Keyko varázsló, Reiko Jeff the killer, Lola drakula menyasszony, Kyle pedig Lol hatására drakula vőlegény szerkót húzott magára. Nekem maradt a tündér vagy a boszorka maskara.

- Na, melyik szeretnél lenni Micu? – tette fel a költői kérdést Elena.

- Inkább egyik sem.

- Hé, nem hagyhatod ki a bulit, Micu. – örvendezett Lola a ruháját méregetve.

- Nincs sok kedvem ehhez, de igazából nem kihagyni akarom.

- Nem tetszenek, amiket hoztam?

- Hát, mondhatni ocsmányak. – segített ki Kyle. – De figyi, hugi. – karolta át a vállam. – Majd csinálunk valamit a képeddel. Kisminkelünk és a hajad valahogy megcsináljuk. Felveszel valami fekete cuccot, aztán kész is vagy.

- Igen, azt hiszem, ez lenne a legjobb megoldás. – csörögni kezdett a telóm. Felszaladtam az emeletre és kikotortam a táskámból.

- Háló?

- Szia Miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiccccccccccccccccc!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – üvöltött Luna a telefonba, annyira hangosan, hogy a dobhártyám még akkor is majdnem beszakadt, mikor eltartottam a készüléket a fülemtől.

- Jézusom! Luna, miért kell kiabálnod? Talán baj van?

- Dehogy is! Találd ki, mi leszek Halloweenkor.

- Fogalmam sincs.

- Na, csak egyet találj.

- Vámpír?

- Ú, messzebb nem is járhatnál az igazságtól. Gyűlölöm a vámpírokat.

- Ja, igen. El is felejtettem.

- Tehát feladod?

- Igen, csak mond már.

- Sötét angyalnak öltözöm, Areto pedig ördögnek.

- Ha jól értem. Fekete ruhát kapsz magadra és ennyi?

- Plusz fekete szárnyat. Meg némi sminket. Te?

- Én nem öltözök semminek.

- Miért?

- Mert valahogy nem tetszik sem a tündér sem a boszorkány gönc.

- Az nagy kár. Mondjuk, én sem kifejezetten rajongok az ilyesmiért. Na, most leteszem, mert tökéletesítenem kell a szárnyakat. Szia!

- Szia!

Bedőltem az ágyba. Nem igazán van kedvem ehhez a bulihoz. Sőt! Semmi kedvem nincs! Nem kötelező menni. Az is lehet, hogy itthon maradok.

- Micu. – a hang irányába néztem, amit az ajtóból hallottam.

- Mi az Kyle?

- Valami Daniel keres. Azt mondja, a szomszédban lakik.

- Ja, igen. Ő az a fiú, akiről már meséltem neked.

- Biztos. Beengedjem?

- Ah, persze.

Vajon mit akarhat? Talán kérdőre von a hülye viselkedésem miatt? Á, nem. Nem ismerjük egymást eléggé. Tuti nem jön azzal, hogy milyen bunkó vagyok, meg stb.

Pár perc eltelt mire végre eltalált a szobámhoz. Haja tök kócosan állt szanaszét.

- Szia. – köszönt rekedtes hangon.

- Szia. Miért jöttél?

- Hát, csak gondoltam hozok valami halloweenes sütit. – átnyújtotta a nem éppen kis tál süteményt. Le volt takarva valami dobozzal. Felemeltem. Mindenféle színű rémisztő arcokkal kidekorált finomság nézett vissza rám.

- Ez nagyon kedves, de miért?

- Csak úgy.

- Nos, izé. Én nekem most nincs semmim, de ha holnap visszajössz, akkor készítek…

- Dehogy. Nem azért hoztam. Igazából annyival tudom magyarázni, hogy láttam, milyen szomorú vagy mostanában.

- Honnan láttad?

- Az ablakból, meg néha elmentük egymás mellett az utcán. Köszöntem neked, de te nem köszöntél vissza.

- Ó, esküszöm, nem hallottam.

- Sejtettem. Nagyon a gondolataidba merültél. Nyomaszt valami? Vagyis, oké ez hülye kérdés. Inkább. Mi nyomaszt?

- Egyszerre úgy 1000 dolog.

- Például?

- A neved. – bukott ki belőlem.

- A nevem? – nézett furcsállóan, de közben láttam, hogy majdnem elnevette magát.

- Nem vicces.

- Mi a zavaró a nevemben?

- Tudod… Tényleg érdekel?

- Megöl a kíváncsiság, miért kell leváltanom a nevem. – viccből hozzávágtam az egyik párnám.

- Szóval. Volt egy Daniel nevű legjobb barátom. Sajnos általános után nem ugyanabba a gimibe mentünk. Ő elköltözött messzire, mert a szülei színvonalas iskolába akarták íratni. Azóta nem láttam.

- A kapcsolatot nem tartjátok semmilyen módon.

- Nem. Az én hibámból.

- Miért a te hibád?

- Mert ostobán őt hibáztattam a költözésért. Az igazság viszont: Ő nem ment volna el, csak az anyukája betegeskedett, haldoklott, ezért ment bele végül. – láttam, amint az előttem lévő fiú elgondolkodva bámult engem. Végül kis idő múlva megszólalt.

- Felismernéd, ha előtted állna?

- Fogalmam sincs. Szerintem igen. Hiszen két és fél év azért nem olyan sok.

- Az igaz. Csak, tudod, változnak az emberek. Külsőleg is és belsőleg is.

- Igen, de én megismerném. Nekem elhiheted.

- Akkor remélem, mihamarabb találkoztok.

- Arra nem látok sok esélyt. Legalább másfél évig kint tanul külföldön.

- Hé, és nem haragszol az anyukájára?

- Miért haragudnék?

- Mert elszakított titeket egymástól.

- Nem szándékosan tette. És egyáltalán nem tehet róla, amiért beteg lett. Nyilván Daniel sorsát akarta a jó tanulmányi eredményekkel biztosítani. Ilyen téren nincs jogom mérgesnek lenni.

- Hm.

- Miért hümmögsz?

- Csak olyan más a gondolkodásmódod. A legtöbb ember ilyenkor okolná Daniel szüleit, de te…

- Én megtanultam látni a haragon túl. Persze, nekem sem egyszerű és nem mindig sikerül.

- Figyelemre méltó. – mosolygott rám. – Azt hiszem, nekem mennem kell. Majd látjuk egymást.

- Bizonyára.

- Ja, és… - fordult vissza az ajtómból. – Én még nem tudom a nevedet.

- Á, igen. Micuko. Micuko Inoku. – válaszul megint elmosolyodott. Viszont közben fura fény csillogott a szemében.

- Na, na. Ő ki volt? Talán a pasid? Vagy csak alakul valami? Esetleg megkérte a kezed? – ugrált az ágyam felé Lola.

- Egyik sem. A szomszéd srác.

- Elég helyes.

- Tetszik neked? – ugrottam fel. Tök lelkesen, szinte visongva fürkésztem.

- Hát, egy kicsit, de igazából már van szerelmem, Párizsban. Tudod, távkapcsolat.

- Ó, igen. Értem. És milyen? Hogy néz ki? Udvarias? Menő? Esetleg… - úristen! Mit művelek? Mi ez a hangulatváltás? Sürgősen le kell higgadnom.

Villámgyorsasággal tértem vissza a földre, ahol a normális emberek minden ok nélkül nem váltanak hangulatot. Igen. Minden ok nélkül valóban nem. Tehát ok az van. Ennek ellenére most egyáltalán nem sürgős kiderítenem ezt a bizonyos dolgot. Visszazökkentem. Ez a lényeg.

- És kedves is. Udvarias, soha nem csalna meg. Nagyjából ennyi. – hupsz. Lola valószínűleg egy ideje beszélt nekem.

- Az nagyon jó. Igazi főnyeremény. – mondatom nyersen hatott, vörös tesóm mégis boldogan szökdelt ki a magánszférámból.

Nekem sem kellett sokkal több az alváshoz.

Reggel pár percig gondolkodtam, miért nem álmodok mostanában arról az éjszakáról. Mondjuk, örülök neki, csak nem értem.

- Micuko! – hallottam meg Elena hangját. – Itt áll az ajtóban megint egy elég jóvágású fiúcska!

Atyám! Túl van a harmincon és még mindig így beszél. Ez büntetendő.

- Mindjárt megyek! – most tényleg villámként végeztem el a dolgaimat. A ruhaválasztás nekem megfelelő.

- Itt vagyok. Szia, Daniel.

- Szia.

- Hát, te?

- Jöttem megint.

- Látom.

- Elkísérnélek a sulidba. Nekem lyukas órám van.

- Ó, oké.

- Hali! – jött le a bátyám és Keyko. Közben Reiko is kikecmergett.

- Sziasztok.

- Á, Micu. Tegnap összejöttetek?

- Tessék?!

- Csak, mert tegnap este is átjött, meg ma…

- Erről szó sincs. – vágtam a szavába. – Család, ő itt Daniel, a szomszédunk. Daniel, család.

- Örülök a találkozásnak, család. – nevetett fel. – Kicsit részletesebb bemutatást kérhetnék?

- Hogyne. – vette át a szót a bátyám. – A kómás fejű, Reiko, mostohatesó. A vakítóbőrű fiú Keyko, szintén mostohatesó. Én Kyle vagyok, Micu ikertesója. Van még két vörös hajú csaj. Ők is mostohák. Ennyi.

- Nagycsaládban laksz. – fordult felém szomszédom.

- Igen. Öm, és… Indulhatunk?

- Hova mentek? – szólalt meg Keyko is.

- Iskolába.

- Kettesben, mi?

- Nagyon vicces vagy. – forgattam szemeimet bátyámra, majd a bejárat felé igyekeztem.

Daniellel egész jól kijöttem. Magáról nem sokat mesélt, inkább rólam szólt a beszélgetés. Kicsit bántam, de legalább egy új barátra tettem szert. Szó szerint barát. Annyira felszabadultan dumáltunk, majdnem véletlenül kicsúszott a számon a legnagyobb titkom. Óvatosnak kell, lennem, az biztos. A suliban Akatsu támadott le. Igazából. Ő már az estére készült, mert sikoly maszkban rótta a folyosót egész nap. Délután mindannyian felöltöztünk. Hát, igen. A srácok túlzásba vitték a sminkelést, de Elenának akkor sem engedtem, a javítást. A hajam teljesen összekócolták. Hintőport kentek a képemre, a számra vörös rúzst, és az államon két oldalt folyatták le. Feketével füstösre csinálták a szemem, aztán, mintha lefolyna, úgy kenték el. Így csapatostul szálltunk be a kocsiba. Leyla vezetett. Kénytelenek voltunk bepréselődni valahogy. Hála istennek sikerült is. Bár kiszállásunkkor kedvem támadt volna megcsókolni a földet.

A tornaterem teljesen ráhangolódott a bulira. Töklámpások világítottak, denevérek, pókok, kígyók és mindenféle undormány dolgok lógtak le a falakról, amikbe néhányan belegabalyodtak. Lunáékat kiszúrtam, viszont épp enyelegtek. Nem akartam semmit megzavarni. Akatsut kerestem fel, csak őt sehol sem találtam. A többiek eltűntek körülöttem. Császkálhattam föl alá. Egyedül mentem. Egyedül kerestem a barátaimat, egyedül a helyemet. Annyira ismerős szituáció. Annyira félek a magánytól, annyira egyedül érzem magam a tömegben. Egyszer csak a kihalt suli folyosóra tévedtem, ahol árnyalakot pillantottam meg. Valaki befogta a szám, egy másik kéz lefogott, én pedig csöndesen engedtem, had tegyenek azt velem, amit megérdemlek.