II. évad 36.rész

Sziasztok!

Viszonylag hamar hoztam a kövi részt. Köszönjétek Kitti barátnőmnek(?). Igaz, kicsit rövid, de igyekeztem. Mellesleg tegnap ki szerettem volna rakni, szülinapom alkalmából, csak időm nem volt túl sok. :-)

Domi

36. rész

- Mi? Mégis hogy?

- Halvány fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok, amennyit pletykálnak.

- Vagyis?

- Vagyis: füst szállt ki a házból. Ebből lehet következtetni a tűzre.

- Oké, kösz az infót. – viharoztam el, olimpiai futókat megszégyenítő sebességgel. Képes volt felgyújtani a házat? Ráadásul a húgával együtt? Jézus! És én meg, mit művelek? Eszeveszettül rohanok oda, ahol ÉN vagyok veszélyben, nem pedig ő. De mit lehet tenni? Az az idióta tényleg ekkora idióta? A testvérét képes veszélybe sodorni? Hihetetlenül hülye húzás, még tőle is.

Eszeveszett rohanásom közepette végre megálltam a háza előtt. Tényleg füstölt, de biztosan nem lángolt, vagy égett. Legalábbis kívülről nem volt jele semmi ilyesminek.

- Nyisd ki! Hallod?! Nyisd ki! – dörömböltem teljes erőmből. Viszont még így is hallottam a keserves gyereksírást a túloldalról. A bejárat nem nyílt ki, tehát teleportáltam. Liza a sarokban kuporogva zokogott.

- Liza. – guggoltam mellé. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. – megpróbáltam úgy mondani, hogy én is elhiggyem, de nem igazán akart összejönni a dolog. – Hol van a bátyád?

- A szobájában.

- És hol a szobája?

- Az emeleten. De ne menj oda. – mondta, szinte könyörgően. – Bántani fog.

- Bántani? – sápadtam le. – Téged bántott?

- Nem, de annyira ijesztő most.

- Nem lesz semmi baj. Csak maradj itt. – hülyeség ilyet mondani, az biztos. Hiszen, ha nem lesz semmi baj, akkor miért kell itt maradnia?

Benyitottam az összes helyiségbe, de egyikben sem találtam meg, amit kerestem, vagy inkább, akit kerestem. Végül az utolsó szobába lépve, kicsit félelemmel telien pislogtam körbe. A hálója olyan, mint ő maga. Fekete. Minden csakis fekete. Egyetlen másmilyen szín, vagy esetleg egy világos árnyalat nem látszott. Az ágya előtt lehajolva gubbasztott. Mentem egyet felé, mikor is hirtelen belendítette az ajtót, az erejével. És én. Azt hiszem most kezdtem el igazán félni tőle. Nem az ajtócsapkodása miatt, hanem… Hanem, mert izzott. Körülbelül úgy, mint én mérgemben. Csak neki a teste igazából lángolt.

- Öm… - nyögtem ki végül.

- Minek jöttél ide?! – kiabált rám. Ez is jól kezdődik.

- … - miért is? Hát, igazából gondolkodás nélkül rohantam a vesztembe, amiből egyhamar nem látok kiutat.

- Ha?! Miért jöttél ide?! – felállt, ezzel egy időben hátráltam egy lépést. Tekintete, mint mindig, most is sötéten fúródott szempárjaimba. Egy pillanat töredéke alatt közvetlenül elém került, majd hirtelen mozdulattal megragadta mindkét vállam. Leírhatatlan fájdalom járta át a testem. Lángoló bőre, közvetlenül ért az enyémhez.

- Hé, engedj el! Megőrültél?! – próbáltam szabadulni, de erősebbre vette a szorítását.

- Te rohantál hozzám.

- De… Csak a húgod miatt.

- Mi közöd van hozzá?! Egyáltalán miért avatkozol folyton a dolgaimba?

- Már megmagyaráztam többször is. Azt hittem van rendes családod, így aggódtam miattuk.

- Én pedig azt hittem, miattam aggódtál. – vigyorgott gúnyosan, a szemeit összehúzva.

- Engedj már el!

- Ne aggódj, valószínűleg nem halsz meg. – végighúzta a kezét a karomon. Kínzó lassúsággal perzselte bőre az enyém.

- Neked ebben mi a jó?!

- Tudod, én vagyok mindenki szemében a rossz fiú. Akkor ezt tettekkel is bizonyítani kell.

- Aha! – nevettem fel hisztérikusan. – Neked tettekkel kell bizonyítanod, hogy mennyire gonosz vagy, mert másként olyan lennél, mint Kyle, Keyko, vagy a többi normális ember.

- Igazán?! – erősen megszorította csuklómat, amitől a sírógörcs kerülgetett.

- Látod?! Te hazudtolod meg saját magadat! – már mérges is lettem. Várjunk! Milyen béna vagyok! A hirtelen gondolat gyorsan suhant át agyamon, a következő pillanatban már a kezemből áradó vízzel fröcsköltem Josht.

- Fejezd be!

- Te fejezd be! – egy pillanatra kibillent egyensúlyából, ezáltal egérutat nyertem és teleportáltam. Nyitva állt az ajtóm, éppen becsukni készültem. Keyko elment a szobám előtt és majdnem hátra is esett a látványomtól.

- Veled mi történt? – alig bírtam állni a lábamon. Úgy éreztem pár pillanat és magával ragad a sötétség. Magamra néztem. Pontosabban a karomra. Válltól egészen csuklóig tele égési sérülésekkel. – Micu? Hallasz? – egyszer csak összeestem. Innentől képszakadás.

Reggel bágyadt állapotban keltem fel. Az éjszaka során jelentős nagysággal enyhültek fájdalmaim. Gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat, és belenéztem a tükörbe. Oké, lehet nem tanácsos, rövid ujjú…

Majdnem hanyatt estem. A karomon egyetlen egy folt, még csak karcolás sem látszódott. Komolyan elgondolkodtam, álmodtam-e.

- Micu!!! Kész vagy már?!!! Ötezer éve rád várunk!!! – halottam meg Kyle hangját.

- Menjetek nélkülem!!! Még nem vagyok kész!!!

- Oké!!! – ez elsőre olyan „kedves” báty válasznak hat, de igazából tudja jól, ha késésben vagyok, teleportálok. Kis hatásszünetet tartva indultam le reggelizni. Kicsit pihent agyú lehettem, mert csak akkor vettem észre Keykot, ahogy a lépcsőnél áll, amikor leültem az asztalhoz.

- Hát, te? – figyeltem nagy szemekkel.

- Megvártalak.

- Szuper. Akkor együtt fogunk elkésni.

Mivel Elena már korán reggel elindult, valami kirándulás miatt, csak mi ketten tartózkodtunk otthon.

- Indulhatunk! – pattantam fel az asztaltól hirtelen. Útközben aztán eszembe jutott a tegnap este. – Tegnap jártál a szobámban, igaz?

- Nem.

- De.

- Nem.

- De én úgy emlékszem.

- Gondolom álmodtál.

- Nem értem, miért hazudsz nekem állandóan. Ennyire nem bízol bennem?

- Nem hazudok. - Elkezdtem a fejem rázni.

- Van egyáltalán egy olyan mondatod, ami nem hazugság? Mert ennyi erővel meg se szólalj. – idő közben elértük a suli kapuját. – Tudod, azt hittem, egy rendes, kedves, aranyos fiút ismertem meg a személyedben, de már abban is kételkedem, hogy egyáltalán ismerlek-e eléggé.

- Biztos vannak titkaid. – megfordultam furán nézve rá.

- Ez, hogy jön ide?

- Vannak? – nem tágított.

- Van. Egy. De az nagy titok.

- Nos, elém pedig kettő ilyet sodort az élet.

- Ez nem magyarázza meg a viselkedésed.

- De. Az a két titkom határozza meg az életem. Mond, te már beszéltél valakinek a tiedről?

- Ne vallass!

- Beszéltél? – nézett mélyen a szemembe.

- Önként nem. Három valaki, viszont akaratomon kívül megtudta. – utaltam Joshra, Danielre és Kylera.

- Látod? Én pont ezt nem akarom. Ha megtudnád te, vagy más…

- Ha megtudnám, megtartanám. Ne háríts. Ez bizalom kérdése. Te nem bízol bennem. Ezáltal nincs miről beszélnünk. – megfordultam, beléptem a kapun, majd a suli ajtón és különös, de szavaim hatására a folyosó végén is éreztem Keyko szomorúságát.