II. évad 31. rész

Sziasztok!

Nagyon sajnálom a hatalmas kihagyást. Remélem nem haragszotok! Elnézést!

Domi

31. rész

Szerdán Akatsut elkísértem a spanyol vizsgára. Nehéz volt belé önteni a lelket, de legalább már tudom, milyen állapotba kerül, ha izgul. Amikor kijött, azt mondta, szerinte nem ment valami jól. Hát, őszintén szólva szerintem csak eltúlozza, mivel nekem tökéletesen felmondta. Az eredmény jövő héten derül ki. Elenát sikerült megint csőbe húzni, ugyanis hintőport tettem a hajszárítójába. Látnotok kellett volna. Mint valami ősz hajú banya. Csak annyi változást tapasztaltam, hogy Josh nem jött suliba, pedig ezen a héten még kéne. Csütörtökön Reiko fárasztott le a kérdéseivel, valamint dolgozatot fogunk írni, amint megtudtam, ez az egyik legnehezebb minden évben. Mostanában, tanulás terén kicsit sem jeleskedem. A kémia és az angol tananyagból körülbelül annyit értek, mint Kyle a vacsorakészítéshez. Pénteken kivételesen semmi új nem történt, amin igazán meglepődtem. De… Joshnak egész héten a színét sem láttam, ami azt jelenti, soha többet nem találkozom vele. Szuper! Szombat reggel, azaz ma kedvetlenül keltem fel. Az ajtómon léptem ki, mikor majdnem átestem a bátyámon.

- Mit művelsz?

- Nos, méz a padlóra, csoki öntet a lépcsőre, reggelire pedig só mázas fánk, mindez Elena számára.

- Kicsit feltűnő, nem gondolod?

- Mert az egyáltalán nem feltűnő, ha hirtelen hintőport köp a hajszárító, igaz?

- Ki tudtam magyarázni, amúgy meg, te sütötted a fánkokat?

- Igen.

- Huh, és a konyha még egyben van, vagy újra kell építeni?

- Hahaha, jót nevettem.

- Tudom. Iszonyú szellemes vagyok. – leteleportáltam a konyhába, ami csodák csodájára felismerhető állapotot vett fel. Kyle fánkjai nem az a tipikus „mami sütötte, biztos finom” desszertek, de már ennyi is nagydolognak számít tőle.

Készítettem magamnak tejes kávét, fogtam egy zsömit és már vissza is teleportáltam a szobámba, amiben sajna idő közben bement Lola, ezért visszavarázsoltam magam a fenti folyosóra.

- Huh, ez meleg volt. – dőltem a falnak, majd benyitottam, kis lakhelyembe. – Jó reggelt Lola!

- Jó reggelt! – tiszta lazán kezeli. Egyáltalán nem zavarja, ha félre értem, vagy mondjuk, azt hiszem, turkál. Jó neki. – Elhagytam a karkötőmet és azt keresem. – igazat mond, de hogy kerülhet hozzám?

- Én nem szoktam lopni.

- Ja, dehogy. Nem is feltételezek ilyet rólad, csak amikor Josh itt volt, akkor bejöttem, ezért lehet, itt esett le rólam.

- Értem, én szerintem nincs itt, mert azt észrevettem volna.

- Igen szerintem sincs. Köszi. – oké, lányok vagyunk, örülök, hogy ilyen laza, viszont akkor is… Engedéllyel kéne járkálnia a szobámba.

Reggeli közben bekapcsoltam a laptopom és elkezdtem animézni, meg vicces videókat nézni. Hihetetlen, milyen felhajtást csinálnak egy macskából, aki egy kutyát kerget. Számomra nincs benne semmi nagy szám. A telefonom pittyegett, ezért próbáltam az ágyamból az íróasztalhoz mászni, persze sikeresen leestem (nem is én lettem volna). Üzenetem jött Lunától.

Ez is tartalmas beszélgetés, meg kell hagyni. Unatkozom. A tanulásnak még nem akarok nekiállni. Éhes vagyok. Ennék valami nasit, de, ha jól láttam, Kyle betömte az édességet, szóval irány a bolt. Aha. Viszont nekem most nincs annyi zsebpénzem, hogy rendesen be tudjak vásárolni a kedvenceimből. Hát, ha ciki, ha nem most egyetlen megoldást tudok.

- Kyle! – rontottam be a szobájába.

- Mi az?

- Kell pénz.

- Aha, és mit akarsz tőlem?

- Mondom, pénz kell. Adsz?

- Mire?

- Édességre.

- Felejtsd el. Kérj Elenától.

- Hé, hé, hé. TE zabáltad fel az összes nassot. Ajánlom neked, hogy azon nyomban adj valamennyit, mert, ha nem…

- Ha nem?

- Akkor beköplek Elenának.

- Hogy?

- Például, hogy cigizel meg, hogy te csináltad a telefonos trükköt.

- Honnan veszed, hogy cigizem.

- Az ablakom mindig a tied mellett volt, tehát átjött a füst.

- Lehet, viszont engem nem érdekel sem Elena sem pedig apám véleménye.

- Légyszi.

- Nem.

- Légysziii.

- Nem.

- Léééééégysziiiiiiiiiiiiiiiiiiii.

- Neeeeeeeeeeeeeeem.

- Kárpótolnod kell, hiszen, mint már mondtam, te etted meg…

- Akkor, ha hozol nekem medvecukrot.

- Öm, oké. De… Úgy tudom, nem szereted a gumicukrot.

- Igen, kivéve a medvéset.

Könnyebben ment, mint vártam. Biztos csak azért ment bele, mert így ő sem tud enni semmi édeset, ezért én leszek a futárja. Mindegy. Én boldog leszek, ha végre nassolhatok.

Gyorsan felöltöztem, aztán lementem a kisboltba. Tudni kell rólam, hogy kedvenc édességemből sok van. Viszont a legbestebb a darálós keksz nutellával. Így nagyot szerencsétlenkedve a magasságom miatt, végre megvettem, amit akartam, na, meg persze Kylenak a medvecukrot. Indultam haza, (majdnem leszakadt a kezem), a kapunkhoz érve pedig megláttam Danielt a saját bejárata felöl körülbelül 1 méterre. A járdán ült és gördeszkát bütykölt. Éppen észrevett.

- Szia.

- Ööö, szia. Baj van a deszkával?

- Mondhatjuk. Kifordult egy kereke.

- Ó, az gáz. Meg tudod csinálni?

- Azt hiszem igen.

- Hát, jó. – bementem és egyenesen a bátyám szobáját vettem célba, majd utána a sajátomat. Tele tömtem magam nutellás keksszel. Ebédelni nem mentem le. Viszont Kyle azonnal berontott, ahogy befejezte az étkezést (persze valami szendvicset dobott össze magának).

- Na, felvettem hangfelvételre a reggel történt dolgot Elenával.

- Muti.

Nagyjából annyi a lényeg: Elena majdnem eltaknyolt a mézen, utána pedig a csoki önteten megcsúszott, csak nem esett el. Amikor megkérdezte a tesómat, mi volt ez, akkor azt mondta, kiborult az egész reggelije. A fánkba, mostohánk örömmel harapott bele, de a reakció annál fancsalibbra sikerült. Persze Kylenak erre az egyszerű magyarázata: „véletlenül összekeverte a sót a cukorral.

- Király vagy! – dicsértem meg nevetve.

- Te mondtad. Mit gondolsz? Egy szívatás belefér még, amíg apánk haza nem tolja a képét?

- Simán. Találjunk ki valamit együtt.

- Benne vagyok! – adtunk egymásnak pacsit.

Késő délután nekiálltam a tanulásnak. Nos, körülbelül öt percig bírtam a kémiát, aztán feladtam és áttértem az angolra. Az sem sikerült sokkal jobban, de valamennyit már megjegyeztem belőle.

Kinéztem az ablakon, ahol megdöbbenten figyeltem, ahogy Daniel még mindig a deszkáját javítja. Jesszus! Ennyi idő nem volt elég neki?

Nem volt más dolgom (vagyis a tanulást kihagyom a dolgok közül), ezért leszaladtam a kertbe és onnan szóltam ki a fiúnak.

- Mizu? Nem megy?

- Nem sokára meglesz.

- Ez alatt körülbelül harmincszor meg lehetne javítani.

- Úgy beszélsz, mint aki ért hozzá.

- Talán értek is. Segítsek.

- Nem is tudom…

Kimentem a kapunkon, majd leültem Daniel mellé a járdára. Átadta a gördeszkát, én pedig hozzáláttam. Öt perc kellett, és már készen adtam neki vissza.

- Zsír! – kipróbálta. Zökkenő mentesen gurul vele. – Jövök neked eggyel. - Fél kezével átölelt, én meg a meglepődéstől nem nagyon tudtam mit tenni.

- Vigyázz, a végén behajtom rajtad! – hunyorogtam mosolygás közben. Elindultam vissza a házba, mikor utánam szólt.

- Hé! – megfordultam. – Te tudod az én nevem, de én nem tudom a tiédet.

- Micuko vagyok. Micuko Inoku. – reakcióra nem számítottam, ezért befele vettem az irányt. Holnap muszáj a kémiát átvennem rendesen.