11. rész

11. rész

Na, remek. Tényleg megér ennyit nekem egy kép. Végül is, mit tehetne vele? De nem is hangzik annyira rosszul, hogy vele töltsek egy napot. Biztos jól szórakoznánk.

- És, mi van, ha egyiket sem választjuk? - kockáztattam meg a kérdést.

- Akkor nem törlöm ki a képet.

- És nekünk ez miért is lenne rossz?

- Mert a végén még véletlenül feltölteném a világhálóra. - vigyorgott rám.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen zsarnok vagy. - fontam össze a karjaimat és elkezdtem durcizni, még mindig rajta ülve.

- Nem mondanám zsarolásnak. Inkább csak ürügy, hogy veled tölthessek egy napot. - vett vissza a vigyorából és helyette mosolygott.

- Mert ürügy nélkül nem mersz elhívni, mi? - vigyorogtam.

- Áll az alku?

- Mivel, gondolom a drága öcsikéd nem vállalja az első megoldást, ezért rendben, belemegyek.

- Helyes. Akkor mondjuk a jövő hét szombat megfelel?

- Igen.

- Akkor kitalálom, hova viszlek. - leszálltam róla, bementem a fürdőjükbe, rendbe szedtem magam, és hazamentem. Remek. Areto kikényszerített belőlem egy randit. De, mondjuk ő azt mondta, hogy ez nem randi. Na, mindegy, addig van még egy hetem. Otthon felhívtam Lunát, hogy nincs-e kedve átjönni, de szobafogságban volt, ezért azt javasolta, menjek át én hozzá. Persze, rögtön igent mondtam, ő meg megadta a címet. Átöltöztem és mentem is. Az anyukája nyitott ajtót. Egy fekete hajú, zöldszemű, alacsony és vékony asszonynak mondanám. Sugárzik belőle a jóság. Megmutatta Luna szobáját és már ment is vissza a konyhába.

- Szia Luna.

- Szia.

- Na, miért vagy szobafogságban?

- Anyám rajtakapott, hogy cigizem. De nem sokáig parancsolgat nekem. Májusban már 18 leszek, és akkor azt csinálok, amit akarok. - körbenéztem. A fal fehér volt, és ha jól látom, a rajta lévő angyalok, festve vannak.

- Szépek az angyalok.

- Tényleg? Én festettem őket.

- Hűha! Akkor te nagyon kreatív vagy.

- Csak voltam. Már nem szoktam rajzolni.

- Miért?

- Mert nincs kedvem hozzá.

- Kár, pedig sokra vihetnéd. Amúgy miért pont angyalok?

- Hát, az a helyzet, hogy… Á, nem. Hülyének néznél.

- Dehogy. Mond nyugodtan.

- Szóval… Én hiszek a természetfeletti dolgokban. - majdnem leesett az állam, de inkább nem mutattam semmi meglepődést. Hisz benne.

- Tényleg?

- Igen. Vagyis hittem.

- Már nem hiszel?

- De, csak nem annyira, mint régen.

- Miért?

- Mert, még nem láttam egyet sem. Tehát egyre inkább úgy hiszem, hogy nem léteznek.

- És mond csak. Hiszel a vámpírokban is? - tettem fel a kérdést, mert azért ez elég fontos.

- Nem. Vámpírok nem léteznek. - Ez fájt. Szóval engem egy nem létező személynek tart. Remek. - De ez jobb is így. - erre felkaptam a fejem.

- Miért?

- Mert csak bántanák az embereket. Lehet, a filmekben megcsinálják őket kevésbé brutálisnak, de a valóságban egész más lenne a helyzet. Kiszívná a vérünket. És meg is ölne.

Nagyon rossz volt ilyet hallani. Én nem vagyok ilyen. Nem vagyok vérszívó és nem ölök embereket. Ahogy Daniel sem. Mégis ezt hiszik rólunk. De végül is. Nem minden vámpír olyan, mint mi. Valóban vannak brutálisabbak.

- És te?

- Hm?

- Te hiszel a természetfeletti dolgokban?

- Igen, de nem mindegyikben.

- Ezt, hogy érted?

- Nem hiszek a tündérekben, koboldokban, ördögökben, sellőkben, szirénekben, angyalokban, viszont hiszek a vámpírokban, boszorkákban, jósokban.

- És te mit gondolsz a vámpírokról? - hát ez fogós kérdés.

- Semmit.

- De csak elképzeled őket valahogy.

- Szerintem ők is olyanok, mint mi.

- Ez nem az Alkonyat. Szerintem, ha léteznének rondák és ocsmányak lennének.

- Te úgy gondolod én viszont nem.

Még beszélgettünk aztán hazamentem. Ez elég rosszul esett. Tényleg ocsmány lennék? Mondjuk, ő nem tudja, hogy én vámpír vagyok, de akkor is. Elhihetitek, senkinek sem esne jól, ha lerondáznák. Hazaértem és bedőltem az ágyamba. Hát, ez a napom sem volt semmi. Az biztos.

- Helló hugi. Mizu? - támaszkodott neki Kyle az ajtófélfámnak.

- Semmi különös.

- Milyen volt Akatsunál?

- Jó.

- Bővebben.

- Akatsu húga utál, de nem tudom miért. A bátyja lefotózott, ahogy Akatsu a vállamra dőlve alszik, viszont nem hajlandó kitörölni, csak akkor, ha eltöltök vele egy napot. De nem ez a nap csúcspontja.

- Történt még más is?

- Lunánál voltam és ocsmánynak nevezett.

- Tényleg? Pedig Luna nem olyan. Nem gondoltam volna, hogy ennyire gonosz.

- Nem, nem kifejezetten engem nevezett ocsmánynak, hanem azt, ami vagyok.

- Elmondtad neki?

- Dehogy. Csak megkérdeztem tőle, hogy mit gondol a vámpírokról. És nem éppen kedves dolgokat mondott. Amúgy valamiről beszélnünk kell.

- Miről?

- Kértelek, hogy ne avatkozz bele a Joshsos ügyembe, de amikor felébredtem az orvosi szobában, azt mondta Akatsu, hogy behúzott neked. Miért nem hallgattál rám?

- Hiszen elájultál, akkorát ütött. Talán hagynom kellett volna?

- Nem. El kellett volna vinned a gyengélkedőbe és esetleg szólnod kellett volna egy tanárnak, de persze megint a brutálisabb megoldást választottad. Belehalnál, ha egyszer rám hallgatnál?

- Ne kérd tőlem, hogy az ikertesómat ne védjem meg.

- Nem kérem. Csak ne avatkozz bele a dolgaimba.

- Akkor mégis, hogy segítsek?

- Ha kérem a segítséged, akkor segíts.

- Ch. Ezt ne kérd tőlem.

Fogta magát és elment. Nem várta meg, hogy tovább folytassam a vitát. Egyszerűen nem érti meg. Megtudnám védeni magam, de nem akarok senkiben kárt tenni.