III.évad 3.rész

Sziasztok!

Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom ezt a hatalmas kimaradást! Karácsonyra terveztem részeket, de, hogy őszinte legyek: lusta voltam a gép elé ülni. Bocsánatot kérek az olvasóimtól és megpróbálok a jövőben többször írni.

Domi

3. rész

Hatalmas erővel csapódott a fiúnak. Esküszöm, jobban fájt nekem, mint neki.

- Jó, hogy figyelmeztetsz. Blokkolni kéne az erőtöket. Na, majd még jövök. – kiment az ajtón, majd bezárta. Lassan odalépkedtem Joshoz, és szörnyülködve guggoltam le elé.

- Úristen. – próbáltam megtapintani az egyik sérülést, viszont nem hagyta. – El fog fertőződni.

- Dehogy fog. – morogta.

- Te még ilyen helyzetben is képes vagy szidni az ellenfelet? – melléültem és a falnak dőltem.

- Amint hallottad, igen.

- Nem vagy normális. – fáradtan nézett rám.

- Te sem. – lehunytam a szemem, aztán csak másodpercek múlva jutott el az agyamig, amit mondott.

- Mi? Én miért ne lennék az?

- Mert itt vagy velem.

- Ja, igen. Át akartam menni az ágyra. – felálltam, de ő visszarántott.

- Nem úgy értem. Hanem magára a helyzetre. Miért pont veled kellett, hogy elraboljanak?

- Öm, pont te magyaráztad el nekem…

- Jó, oké. De miért? Miért így alakultak a dolgok? Miért kellett ebbe az iskolába jönnöd? Miért kellett találkoznunk? Miért nem féltél tőlem az első pillanattól kezdve? Miért kellet az utamba állnod? Miért veled kerülök bajba?

- Ezekre van reális válasz.

- Pont ez az. Reális válasz. Viszont én másra gondolok.

- Mármint… Hogy a sors akarja így?

- Valami olyasmi.

- Te hiszel az ilyenekben?

- A filmekben vannak ilyen baromságok.

- Tehát azt mondod, hogy talán mi ketten…

- Mi? – nevetett fel hitetlenül.

- Most mi az?

- Figyelj. Oké, te szerelmes vagy belém, de én semmi pénzért nem szeretnék beléd. – vitába szállhattam volna akár most rögtön is, de azért ezt nem hagytam.

- Mégis miért? Talán visszataszító vagyok? Ronda?

- Nem éppen.

- Akkor? Esetleg nem találtad meg bennem a nyers durvaságot?

- Ne viccelődjünk már.

- Nem áll szándékomban viccelődni ilyen helyzetben. Csak azt szeretném, ha válaszolnál… Á, tudom már! Idegesít a bátorságom!

- Ott a pont. Idegesít. De nem csak a bátorságod, hanem úgy egyébként minden, ami veled kapcsolatos.

- Igen?

- Igen.

- Tényleg? Hát, akkor fogalmam sincs, miért mentettél meg többször is. Megmagyaráznád?

- Nem.

- Mi?

- Nem magyaráznám meg. – számára ennyivel vége is. Elfordultam tőle, majd azért még odaszóltam, hogy ne örüljön annyira.

- Én sem akarnék veled járni. – mondatomra tisztán éreztem mosolyát.

Behunytam a szemem és gondolkozni kezdtem… Megint. Komolyan. Ez abnormális. A mellettem fél méterre ülő fiú tele van égési sérülésekkel, valószínűleg eléggé fáj neki, én pedig mit teszek? Tök nyugodtan, hátradőlve alszok. De hát tehetek mást? „Varázserőm” jelenleg nincs. Tenni nem sokat tudok. Ha tudnék, sem engedné. Esküszöm, néha jobb lenne meghalni. Átérzem Reiko helyzetét. Teljes mértékben. Szeretném elhinni, hogy igenis minden jóra fordul idővel. De ennyi bajjal…

* - Ne állj szóba Josh Toyuyaval!

- Miért?

- Mert veszélyes. Ráadásul nem is ismered.

- Ne legyél már nevetséges Akatsu. Téged is csak ma ismertelek meg. Ezzel az erővel veled sem kéne beszélnem.

- A lényeg, hogy ne legyél túl sokat a közelében.

- Nem te fogod megmondani, kivel ismerkedjek és kivel ne. – siettem be a terembe indulatosan. Josh a helyén ült és zenét hallgatott. Mellémentem, majd kivettem a táskámból a tankönyvemet. Visszahajoltam és akkor… Egy kést szegezett a torkomra.

- M-mit csinálsz? – kérdeztem félve.

- Megöllek.

- Miért?

- Mert úgy tartja kedvem. *

- Ne! Ne! Neeeeee! – felriadtam álmomból és rögvest az ágyra siettem.

- Neked meg mi bajod? – bajtársam álmos hangon szólalt meg. Ami pedig fura, hogy az arcába volt húzva a kapucnija és nem nézett rám. Valami nincs rendben.

- Inkább ezt én kérdezném tőled. – szállt el az álmomtól való rettegésem.

- Nekem semmi…

- Miért van rajtad kapucni?

- Mert most ehhez van kedvem.

- Miért nem nézel rám?

- Mert nincs hozzá kedvem.

- Nah, persze. – nagy lendülettel indultam meg felé.

- Maradj ott! – kiabált rám erélyesen, amitől megfagyott bennem a vér. Megtorpantam.

- Miért? Mi történt? Bántottak?

- Muszáj kérdéseket feltenned?

- Igen. Tehát?

- Semmi.

- Na, jó. Ebből elég. – határozott lépéseket tettem felé…

- Ha nem hagysz békén, megbánod. – persze féltem, de sokkal inkább foglalkoztatott, hogy itt valami nincs rendben. Leguggoltam elé és felé nyúltam. Ő ösztönösen elkapta a kezem.

Az övén telis tele vágások, horzsolások éktelenkedtek.

- Ezek nem csak égési sérülések. – állapítottam meg.

Óvatosan elvettem a kezem és újra a kapucnija felé nyúltam. Most már nem ellenkezett. Lassan lehúztam, közben pedig felkészültem a legrosszabbra.

- Te jó ég! – kaptam a szám elé. Az arcán úgy 5-6 új vágás látszott. Mindegyik vérzett… - Ezt most tették veled?

- Rontást raktak rám. Már akkor rajtam volt, amikor idekerültél. Minden nap, újabb vágások. Ez van. – könnyeimmel küszködve alig bírtam megszólalni.

- Mit lehet ellene tenni?

- Semmit. Ha hatástalanítják, akkor lekerül rólam, ha nem… - igen, nem kellett befejeznie a mondatot ahhoz, hogy megértsem.

- Nem. Én ezt már tényleg nem tudom elhinni.

- Akkor próbáld meg. Ez van…

- Ez van? Ez van!? Normális vagy!? Komolyan! Bánatodban idegösszeroppanást kaptál?

- Fejezd be. Nem tudok mit tenni.

- Rád sem isme… - az a régi érzés… Hirtelen megfogta a vállam és fölém kerekedett. Teljes erejével nyomott le, amitől levegőt is alig kaptam.

- Ha még százszor figyelmeztetsz, amiért nem vagyok önmagam, akkor bajok lesznek. Máskülönben pedig… Szórakozol velem? Nyomott egyet a karomon, aztán elengedett.

- Mi? – csúsztam hátrébb.

- Egyszer azért hisztizel, mert nem vagyok az a durva bunkó, aki eddig, máskor pedig azért, mert szerinted van egy jobb oldalam, amit nem mutatok. El kéne már dönteni, mi is lenne jó.

- Én nem hisztizek. Csak jót szeretnék.

- Mert azzal sok jót teszel, ha összezavarsz.

- Összezavarlak?

- Egyszer legyek ilyen, aztán meg legyek olyan…

- Hé, te… Képes lennél… Képes lennél megváltozni… Miattam? – nos, nem hiszem, hogy beletrafáltam, ugyanis egy ideig fapofával bámult rám, aztán megint felnevetett.

- Te mindenben a szerelmi szálakat látod? Egyszerűen arról beszélek… Tudod mit? Csak ne hisztizz. Beérem ennyivel.

És ez így ment. Napokig. Természetes fényt nem láttunk. Enni ugyan kaptunk és mondjuk nekem semmi bajom sem volt az élelemmel. Komolyan. Fokságban vagyunk, de olyan ételt kaptunk, amit egy hotelban szolgálnak fel. Ezek sem százasok. Meg akarnak kínozni? Hát, nem haladnak jó fele.

Egy éjjel Josh nyöszörgésére keltem fel. Kinyitottam a szemeim és lassan lebotorkáltam az ágyról. A látvány borzasztóan szíven ütött. A fal mellett feküdt, vagyis inkább fetrengett, közben szinte üvöltött a fájdalomtól. Gyorsan leguggoltam és az ölembe hajtottam a fejét. Szája széléből ömlött a vér, az egyik szemén hatalmas lila folt, arcán még több vágás, kék, zöld pacák mindenhol. Mintha verekedett volna. Persze a rontás…

Ez viszont még nem minden. A gyomrát szorongatta és ezt nem értettem. Óvatosan letettem a fejét a földre és lejjebb csúsztam. Lassan felhúzni próbáltam a pólóját, de nem hagyta. Csak nyomta, és nyomta a hasát. Egy jól irányzott mozdulattal „letéptem” a karját, majd felhúztam felső ruharészét. És itt szakadt el végleg a húr. Sokkal durvább, mélyebb sebek, erősebb színű foltok, és egy hatalmas nagy késsel csinált csík.

Eddig tartottam magam. Megpróbáltam higgadt lenni. Nem sajnáltam láthatóan Josht. De ezt egyszerűen nem bírtam tovább. Keserves sírás tört rám, amit még mindig halk levegővétellel lepleztem. Majdnem megfulladtam.

Hirtelen felálltam, leszedtem az ágyról a takarókat és a párnákat. Mondhatni, megpróbáltam kényelembe helyezni. egy ideig ültem mellette és néztem. Ő állta a tekintetem, majd lehunyta szemeit. Mikor már úgy éreztem, alszik, kezem végigsimítottam a haján, amitől egyből újra éber lett. Azt hittem, most lelöki magáról csukómat, de nem tette. Tűrte. Biztosan érezte, mennyire aggódom érte, viszont nem tette szóvá. Nem mondott semmit. Talán… Talán… Talán felfogta végre, hogy egyszerűen fáj így látnom?