III.évad 6.rész

6.rész
Fájt. Minden porcikám. A lábujjaimtól, egészen a fejem búbjáig. Egy ideig még a szemem kinyitása is problémát okozott. A szobában találtam magam, az ágy mellett. Megmozdítottam a lábam, de abban a pillanatban akkorát sikítottam, hogy a falak beleremegtek. Nem az állapotom miatt, vagy azért, mert fájt... Csak egyszerűen oldalra pillantottam, ahol Josh feküdt. Jó, eddig sem vett fel normális formát, viszont amit akkor láttam... Vérfagyasztó. Az arcából alig lehetett kivenni a vonásokat, annyira eltorzult. A homlokán foltok, az arcán mély vágások, az egyik szeme feldagadva, a karjain horzsolások, sebek, mindenhol vérzett, egy ép felület sem volt testén. Lassan lélegzett, a normálisnál lassabban, eszméletét egyértelműen elvesztette, ennek ellenére én elfelejtve saját fájdalmaimat térdeltem mellé és szólongattam. Persze rájöttem, hogy semmi értelme, tehát a homlokára tettem a kezem, ami égni kezdett. Olyan forróságot talán akkor éreztem először. Még a fociválogatás utáni dühömhöz sem tudtam hasonlítani. Ismét sírva fakadtam. Most a tehetetlenségem miatt, mert mit tehetek érte? Nincs víz, nincs tea, nincs tiszta ruha, nincs semmi. Gyengék vagyunk mindketten. Később rájöttem, hogy valamit mégis tehetek. Végtagjaim remegtek ugyan, ennek ellenére, óvatosan magamra támasztottam, majd szó szerint bedöntöttem az ágyba, kényelembe helyeztem. Oldalra feküdtem mellé, és csak néztem őt. Mindig olyan kemény, hideg, durva, még veszély esetén is hű marad magához, ellenben ilyenkor... Alvás közben, annyira ártatlan, annyira aranyos. Ugyan észreveszem arcvonásain (már amennyi kivehető) a fájdalmat, a szenvedést. Úgy nyomja a szívemet a bánat, annyira sír a lelkem, amennyire még soha.
Óvatosan közelebb csúsztam hozzá, aztán a hajához értem. Mindig tiszta, jó illatú, ápolt, azonban most... Száraz, elhanyagolt. Nem mintha az enyém különb lenne. Amint simogattam a fiú hajszerkezetét, valami megmozdult bennem. Illetve... A bal mellkasomban. Mintha ki akart volna ugrani belőle valami. Sosem éreztem hasonlót. Talán akkor kezdett bennem tudatosulni az, ami elég régóta tarthatott... Amit elnyomtam magamban tudat alatt... Amit nem vettem észre... Amit tagadtam...
*- Mic, muszáj suliba menned.
-Nem megyek.
- Hé, ha nem mész, akkor évet kell ismételned. És, ha jövőre sem mész, akkor megint ismételhetsz, aztán végül eltanácsolnak, nem érettségizel, így nem lesz belőled senki.
- Kyle, hagyjál.
- Hogy hagynálak? A húgom vagy. Fontos a jövőd számomra is.
- Könnyen beszélsz. Nem neked fura a külsőd. Nem téged közösítenek ki.
- Mic...
- Ne is törd magad.
- Kár, hogy nem egy suliba járunk. Akkor meg tudnálak védeni. De...
- Csak hagyjál. Nem megyek.
Napokig így ment minden. Bezárkóztam a szobámba, csak fontos dolgok miatt jöttem ki. Kyle rengetegszer könyörgött, hogy menjek iskolába, és ne rontsam el a jövőmet, de nem hallgattam rá. Aztán egy nap... Mégis elindultam. Tetőtől talpig fekete cuccban léptem be az osztályterembe, elsétáltam az utolsó padig, leültem és egészen addig semmi gond nem is akadt, míg meg nem jött a Miss Plasztik. Minden közösségben vannak olyan lányok, akik kitűnnek a többiek közül. Legtöbbször nem jó értelemben, mégis mindenki bírja őket egy bizonyos szintig, valamint általában vezetőjük is akad. Ahhoz, hogy te is közéjük tartozz, három dologra kell szert tenned: Pénzre, hírnévre, flegma stílusra. Nos, a mi osztályunkban sem történt ez máshogy.
- Na, mi van, Inoku? Rég láttunk. Év eleje óta nem sokat jársz be. És mi ez a fekete cucc? Talán emós lettél, vagy valami boszorka? Nincs színes ruhád? Olyan unalmas vagy. Várj. - gyorsan történt minden. Kivette az egyik csicskása kezéből a tejeskávét, és végigöntötte a ruhámat. Akkoriban nem igazán tudtam könnyen uralkodni magamon, ennek köszönhetően, hevesebben reagáltam, mint azt megengedettnek találták a szabályok.
- Ezt miért kellett?! - álltam fel hirtelen.
- Most mit pattogsz? Csak egy kis színt vittem az életedbe. - nevetett lenézően, ami persze az osztályból is kiváltotta a jókedvet.
- Szemét! - nem tagadom. Akkora pofont kevertem le neki, talán a szomszéd teremben is meghallották.
- Te cafka! - teljes erejéből megtépte a hajam, én viszont a lábánál fogva repítettem hanyatt. Közben hívták az igazgatót, aminek a levét természetesen én ittam meg. Kicsaptak.*
- Te, mit csinálsz? - hallottam meg magam mellől Josh hangját, akin ott pihent a kezem. Nagy szemekkel bámult rám, amit viszonoztam, majd elkaptam karom.
- A...A...A szemed... Nagyon be van dagadva.
- Nem mondod? Alig bírom kinyitni, szerinted nem vettem észre?
- Öm... De? - beállt a csönd. Félelmetes csönd, később hirtelen megszólalt.
- Félek. Nagyon. - idő közben elfordult a másik irányba, ezért a hátával szemeztem.
- Mitől? - lepődtem meg.
- Velünk ezt tették. Mi épphogy túléltük. Ha a húgommal teszik, belehal... - a mondatot nem bírta befejezni, mert sírni kezdett. Átéreztem a helyzetét, de a viselkedése megijesztett. Ha Josh... Pont Josh sír előttem, akkor az azt jelenti, hogy ő is összeomlott...

III.évad 5.rész

Sziasztok!

Nos, hol is kezdjem... Már majdnem egy éve abbahagytam a blogolást, de még mikor elkezdtem, megfogadtam, addig nem fogom abbahagyni ezt a történetet, amíg tisztességesen a végéig meg nem írom. Az, hogy most került sor a folytatásra, azoknak az olvasóimnak köszönhető, akik nyüstöltek engem:) Köszönöm!

Domi



5.rész
- Egyre értelmetlenebb dolgokat mondasz, nem gondolod?
- Mi olyan értelmetlen?- nézett rám unottan.
- Idegesítelek, de folyton mellettem állsz. Nem vagy belém szerelmes, mégis érdekellek. Utálsz, viszont mindig megvédesz. Most mi van pontosan?
- Pont az van, amit közöltél az előbb.
- Nem értem. Magyarázd el!
- Miért kéne neked magyarázkodnom? Bármit mondok, a szerelmi szálakat hozzászövöd.
- Mi? - illetődtem meg.
- Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy tetteted?
-...
- Ch. Buta liba. Elegem van belőled. - úgy nézett félre, ahogy azok a fiúk szoktak, akikre nagyon rányomul egy lány, és nem tudják lerázni magukról. Valóban ez lennék én? Egy nyomulós lány, aki nem hagy nyugtot neki? Tényleg ilyen lennék? Viszont... Bár megszoktam a nyers beszédstílusát, de kicsit betelt a pohár.
- Igen? Buta liba? Jó. Te meg egy aljas, idióta, kőszívű, agresszív, szadista állat vagy, akinek az az öröm, ha másoknak fájdalmat okozhat! - könnyeimmel küszködve mérgelődtem tovább, míg ő tett rá még egy lapáttal.
- Ezek szerint mazohista vagy? - vigyorodott el gúnyosan.
- Há? - kaptam fel a fejem. - Miért lennék az?
- Csak mivel egy szadista állat vagyok, nem értem, hogy te miért szeretsz velem együtt lenni?
- Tessék?! Ezt melyik pizsamádban álmodtad? - háborogtam.
- Észrevetted már?
- Mit?
- Te ugyanúgy védelmezel engem, mint én téged. Az már más téma, hogy ki mit érez. - az a mosoly az arcán.... Igazán idegesített. Kedvem támadt volna rögtön letörölni, de még egyszer nem hagyhattam neki, hogy hülyét csináljon belőlem.
- És?! Talán zavar, ha többet érzek?! Esetleg megölsz?!
- Miért ölnélek meg?
- Év elején az egyik lány véletlenül a kezedhez ért, erre te a falnak szorítottad. El tudom képzelni, mit tennél velem, ha többet éreznék irántad.
- Éreznél? Miért feltételes mód?
- Mert nem érzek semmi ilyesmit! Akárhányszor térünk vissza erre a témára, akkor sem fogok, te gyökér! - idegesen a fal felé fordultam. Hihetetlen. Annyira unom ezt.
- Hm. Szóval nem... Biztos vagy benne?
- Még szép! - vágtam rá magabiztosan. Ez az állapotom azonban csak addig tartott, míg a következő pillanatban a hangját közvetlenül mellettem nem vettem észre.
- Rendben. - erősen megfogta a csuklóm, hogy ne tudjak arrébb menni. Persze próbálkoztam, de még így, képességek nélkül is erősebb nálam. Nagyon közel ült, szinte teljesen hozzásimult a hátamhoz. Izegtem-mozogtam mindaddig, míg ajkait meg nem éreztem nyakamon. Leblokkoltam. Nem harapott belém, nem szívta a vérem, csak... Csak... Megcsókolt. Teljesen lefagyott az agyam, nem bírtam gondolkodni, ő pedig mentás lehelletével sóhajtott egyet és halkan megszólalt.
- Semmit... Ugye? - nem bírtam megszólalni a szapora lélegzetemtől. Remegett a testem, valami megmagyarázhatatlan dolgot éreztem. Josh félresöpörte a hajam, majd apró csókokat lehelt a tarkómtól az államig, azután lassan a vállamnál fogva fordított maga felé. Fogalmam sincs, milyen arcot vághattam, de gyanítom, elég kínosan érezném magam, ha így utólag megtudnám, ugyanis ő mosolygott. Közel hajolt hozzám, azután folytatta nyakam kínzását. Száját végighúzta kulcscsontom vonalán. Felfelé haladva már csak pár centi választott el szájától, viszont akkor megállt. - Hülyének nézel? - suttogta, homlokát az enyémnek döntve. Éreztem a sebeit, és a forróságot, ami valószínűleg a láz volt. - A szavaid semmit nem érnek, ha közben a tested mást mond. Ezért is nem tudsz jól hazudni.
- M-Mi?
- Most őszintén. Arra számítottál, hogy megcsókollak. Ezt akarod. - még mindig ugyanabban a felállásban voltunk. Ő egy millimétert sem mozdult távolabb tőlem. Annyira zavarban éreztem magam. - Szóval nem szólalsz meg. Vicces. - amilyen sebességgel közeledett hozzám, most annál gyorsabban ment arrébb a székre. Szívem a torkomban dobogott. Valóban azt hittem, megcsókol. Csalódtam? Miért? Nem lehet igaza. Nem szeretem őt. Mégis... Annyira zakatol a bal mellkasom. Gondolataimba mélyültem, később egy csattanás zökkentett ki. A zaj irányába kaptam a fejem, ahol rabtársam feküdt a szék mellett hason. Éppen akkor jöttek be fogva tartóink is.
- Na, csak nem feldobta talpát? - nevetett az egyik. - Pedig pont most akartuk megkínozni. De semmi gond. Van egy jobb ötletem.
Az ötlet: Erősen megragadtak, másik szobába hurcoltak át, ahol csillagformában kötöztek ki lánccal egy hatalmas géphez. Ilyen szerkezetet sosem láttam azelőtt. Nem tudtam, mire szolgál, de nagyon féltem. Tőlem úgy 10 méterre Josht rögzítették valamilyen beépített vasszékhez. Beletelt egy kis időbe, mire magához tért.
- Szóval nem döglöttél meg? Már megijedtem, hogy ilyen kegyes halált haltál.
- Rohadék. - nyögte társam, utána pedig felé köpött egyet, amire a válasz egy hatalmas pofon volt.
- Még mindig nincs letörve a szarvad? Hihetetlen. Na, nem baj. Most együtt szenvedhetsz a szöszivel. - Josh félrenézett, és akkor vett észre engem. Tekintete végigpásztázta a masinát, majd a szemem. É azt olvastam ki arcából, ő tudja, ezt mire találták ki, de nem tett semmit. Illetve inkább nem tudott.
- Na, - fordult felém a srác - készen állsz? - nevetett fel undorítóan, mielőtt kiment. Ijedten az előttem ülőre bámultam, aki hunyorogva figyelt engem. Fél perccel később hihetetlen fájdalom járta át testem. Minden porcikám égett, a lökések pedig erősödtek, nem maradtak abba. Már értettem is, mire való a gép. Magas feszültségű áramot vezettek belém. Kínlódtam, sikítottam, de ami azután következett... Egyszer csak Josh is elkezdett rángatózni, a széke izzott. Ő is kiabált, ordított fájdalmában. A sebei egyenként fakadtak ki. Egyre több lett a vér körülötte, eszméletét kezdte elveszteni. A szívemben a saját fájdalmamon felülkerekedett az övé. Keservesen bőgtem, folytak a könnyeim, a szemem le sem tudtam venni róla. Dühített, hogy semmit nem tehetek.Könyörögtem, torkom szakadtából könyörögtem, engedjék el. Egészen addig üvöltöttem, míg Josh egy utolsó erőtlen pillantást vetett rám.