II. évad 33. rész

33. rész

Reggel az izgatottságtól majdnem elhánytam magam. Oké. Gyakoroltuk a kémiát. És igen, valamennyire megértettem, de akkor is. Milyen szívás már. Mindenből ötös, négyes vagyok, kémiából pedig kettes vagy hármas. Az angol sem megy a legjobban.

Az első óra osztályfőnöki. A tanár beszélt a Halloweenról (bár szerintem fölösleges, hiszen addig egy hónap hátra van), papírgyűjtésről, valamint megjegyezte, hogy nem kéne megrongálni az udvaron lévő padokat.

- Rendben. Körülbelül ennyi is lenne. Ó, és Toyuya nem jött be múlt héten, tehát a bizonyítványa még nálunk van. Valaki elvinné neki? – senki nem tette fel a kezét (nem meglepő módon), tehát a tanár újra szólt. – Gondoltam. Akkor Inoku, te vagy a padtársa, szóval, ha megkérhetnélek… - költői kérdés. Akár vállalom, akár nem, akkor is rám sózza. Ezt is megtapasztaltam az elmúlt hetek során. – Juttasd el hozzá, minél előbb.

Szuper. Miért pont nekem kell? Az ofőnek nincsenek még remekebb ötletei?

Második órában megírtuk azt a bizonyos dolgozatot. A magyarral semmi gond nem akadt, a matek is ment, angolt nem tettek bele, hála istennek. Viszont a kémia… Molekulák, ionok, vegyületek, oldatok… Az elméleti részt, most is kiráztam a kis újamból, de a számolások már más téma.

Suli után lassan baktattam hazafelé, kezemben Josh bizonyítványával, otthon pedig csak ledobtam a cuccom, aztán indultam is volna, ha Kyle nem állít meg az ajtóban.

- Elkísérjelek?

- Nem kell, köszi.

- Biztos?

- Biztos.

- Mi van, ha bántani fog?

- Nyugi, vigyázok.

- De én akkor is jobban…

- Szia.

Huh. Régen aggódott ennyit miattam. Mondjuk megértem, csak hát, nem lehet minden percben mellettem. Mellesleg, ha minden kötél szakad, akkor meg tudom védeni magam.

Rendes tempóban közeledtem a ház felé, ahol ő lakik. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Félelem, kíváncsiság, türelmetlenség. Zaklatott voltam és ziláltam.

- Oké, lehiggadok. – nagyot sóhajtva csengettem be a házba. Hevesen dobogó szívvel, idegesen ácsorogtam, míg végül nagy lendülettel kinyílt az ajtó. A félfának lazán nekidőlve állt velem szembe, elaludt hajjal, karikás szemmel, totálisan meggyötört arccal. Így egy kicsit furán mutatott.

- Na, mi van? Hiányoztam?

- Persze. Nagyon. – durván nyújtottam oda a bizonyítványát.

- Miért te hoztad el?

- Mert más nem volt rá hajlandó, és az osztályfőnök nekem adta oda. – mikor elvette a kiskönyvet, megláttam a másik kezén egy hatalmas sebet. Vagyis, pontosabban inkább egy hatalmas vérfoltot a karján. Ijesztő látványt keltett, majd hogy nem sokkolt. Sajnos a kíváncsiság, nálam nagyúr. – Mi történt a kezeddel?

- Baleset. – már csapta volna rám az ajtót, de a kotnyelességemnek köszönhetően megállítottam.

- Megvágtad?

- Ja.

- Hogyan?

- Elejtettem egy kést, és elvágta a karom.

- Mélynek tűnik.

- Aha. Na, csá.

- Hé, le kell tisztítanod, mielőtt elfertőződik.

- Ne mond meg, mit csináljak. – megint megpróbálta becsukni az ajtót, ismét sikertelenül. Komolyan, magamból kifordulva siettem be a házukba, azon belül a konyhába. Kerestem egy rongyot, bevizeztem, aztán ész nélkül törölgettem le Josh karjáról a tengernyi mennyiségű vért. Csak azzal nem számoltam, hogy több mint egy hónapja egyáltalán nem ittam. Émelyegni kezdtem, fájt a gyomrom. Egyre nehezebben láttam. Félreértés ne essék: szó sincs arról, hogy kívántam a vörös folyadékot, hanem inkább lassan undorodtam. – Mi bajod van? Hahó? Hallasz? – rázogatott Josh. Amikor észrevette, mi lehet a problémám, arrébb lökött, valamint lefogta a sebét, aztán keresett egy száraz törölközőt és rátekerte. Hamarosan én is kezdtem jobb állapotba kerülni. – Na, ne mond már, hogy nem szoktál vért inni. – nevetett ki.

- Képzeld, nem szoktam. – a szekrényhez botorkáltam, ahonnan a törölközőt vette ki, és hál’ istennek találtam benne fáslit is. A karjára kezdtem tekerni.

- Hm. Abba bele is halhatsz. Pontosan milyen régóta is vagy vámpír?

- 14 évesen váltam azzá. Viszont szoktam művért inni. Csak mostanában nincs lehetőségem elkészíteni. De hagyjuk. – felálltam mellőle és a kijárathoz indultam.

- Hé, minek segítettél? Nem leszek veled kedvesebb.

- Tudom. – léptem még egyet.

- Akkor, miért tetted?

- …

- Na?

- Fogalmam sincs. Csak segítettem és kész. Semmi oka nincs.

- Aha. Én tudom az okát. Be-lém-zúg-tál. Belémzúgtál.

- Megőrültél?

- Tehát még mindig tagadod? – érdekes. Nem gondolja komolyan, érzem, hogy csak heccel, viccből mondja.

- Igen, mivel te lennél az utolsó, akibe beleszeretnék.

- Értem. Tehát, nem zavar, ha ezt csinálom? – csuklón ragadott. Az érintése hidegen hatott a bőrömön. Maga felé fordított és megcsókolt. Próbáltam szabadulni, de nem hagyta. Ez a csók másabb volt, mint a múltkori. Most nem az a hideg érzés járta át a testem, nem féltem, hanem érzések milliói keringtek bennem, amiket nem tudok megmagyarázni. Sok-sok szokatlan érzés és… Gyűlölet. Temérdek gyűlölet. Miért gyűlölöm? Egyértelmű. Hiszen csak így megcsókol. Értelme nincs. Velem pedig ne játszadozzon.

Végre sikerült ellöknöm magamtól. Ő vigyorgott, én dühös lettem. De ahelyett, hogy csapkodtam volna, egészen más történt. Elsírtam magam. Olyan keserves sírógörcs kerített hatalmába, ami a legfélelmetesebb rémálmaimban sem jött rám. Ami a legjobb: fogalmam sincs, mi okból.

- Most meg mi bajod van? Egy csóktól máris sírva fakadsz? – gúny áradt hangjából. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni ezt a keserves bőgést. Bánatomban, üvöltözni kezdtem.

- Mit képzelsz te magadról?! Vedd már tudomásul! Nem egy játék vagyok! Nem csinálhatsz velem azt, amit akarsz! Ha kedved szottyan, nem csókolhatsz meg! Érző ember vagyok! Játssz mással! Használj ki mást! – gyermeksírásra lettem figyelmes, azt követően egy kislányt láttam a lépcső alján gubbasztani felhúzott lábakkal. Ő Liza, ha jól emlékszem. Josh húga.

- Liza menj fel a szobádba! – kiabált rá a mellettem álló idegbeteg fiú.

- Ne ordibálj vele, megijedt. – szóltam rá, aztán a lány elé siettem.

- Miért kiabáltok? És bátó miért kiabálsz velem is?

- Nincs semmi baj, csak egy kicsit feszült most a bátyó. Nyugodj meg.

- De ugye nem fog bántani? – tetszik. Úgy beszélünk Joshról, mintha itt sem lenne.

- Bántani? Dehogy. Miért? Bántott már valaha? – most esett le ez a kérdés. Bántani? A saját testvérét is képes bántani?

- Nem, engem nem. Csak apu…

- Liza! – erőteljesen szólt rá. – Kérlek, menj a szobádba, mindjárt én is megyek. – a kislány szót fogadóan lépkedett felfelé, én meg ledermedve álltam a lépcső előtt és csak dadogtam.

- Te… te… te… meg… megölted… az apádat?

- Ez bonyolultabb, mint gondolod.

- Igen? Ugyan miért lenne az? Tudod, sok mindent megtapasztaltam már veled kapcsolatban, de, hogy ilyenre legyél képes… Jobb, ha nem kerülünk egymás közelébe.

- Figyelj. Én nem vagyok gyilkos.

- Valóban?

- Valóban. Nem azért ölök, mert úgy tartja kedvem, vagy, mert vér kell. Szó sincs ilyesmiről.

- Akkor?

- Nos… 14 éves voltam, amikor Liza 3. Anyukánk 12 éves koromban halt meg betegségben. Apánk egy évvel anyánk halála után rendesen drogozott valamint ivott. Többször vert meg engem. volt olyan, mikor Lizát csak úgy tudtam megvédeni, ha egy szobában aludtunk. Egy nap azonban a húgomat akarta megverni, aminek én ittam meg a levét, hiszen nem hagyhattam. Véres állapotomban, szinte teljesen eszméletlenül fekve, csak az a megoldásom jelentett kiutat. Meg kellett ölnöm. Azóta én nevelem egyedül. Amikor iskolában vagyok, szigorúan bezárom a szobájába, bekapcsolok neki valami filmet és viszek inni, enni valót. Így élünk.

Egy hang sem jött ki a torkomon. Csak meredten bámultam a padlót. Megszakadt a szívem. Neki és a húgának ilyen fiatalon kellett kiállnia ezeket? Nem bírtam tovább, ezért fogtam magam és hazafutottam. Tehát az életünk múltjai hasonlítanak. Ugyanúgy meghalt az anyukánk, ugyanúgy bántalmazott az apánk, ugyanúgy próbáltuk védeni a testvérünket és ugyanúgy éltünk, egy különbséggel: Joshnak az apjával kellett végeznie.

Futottam, és futottam, aztán szokásomhoz híven belebotlottam valakibe.

- Ó, bocs, nem figyeltem.

- Aha! Most már kvittek vagyunk. – mosolygott kedvesen Daniel.

- Á, te vagy az?

- Teljes életnagyságban. De… Mond csak. Üldöznek, vagy a maratont próbálod lefutni?

- Egyik sem. Csak valakitől jövök.

- Értem. Tehát zaklatott vagy.

- Nem igazán. Igazából meg tudtam valami olyasmit, ami meglepett. Mert, hát… Várjunk csak! Semmi közöd nincs hozzá!

- Jól van, na. Nyugi. – eszméletlen. Hogyan tud ilyenkor is mosolyogni? Hiszen most kiabáltam le a fejét. – Ne legyél feszült Mici.

- Ne szólíts így.

- Miért?

- Mert van, vagyis volt egy olyan barátom, aki mindig így hívott.

- És?

- És, nem szeretem már ezt a nevet, mert rá emlékeztet. Sőt! A te nevedet sem szeretem.

- Hm? Miért? – nevetett fel.

- Mert így hívták a legjobb barátomat.

- És? Hívták? Talán meghalt? – kérdezte félve a válaszomtól.

- Nem, az az nem hiszem. Nem tartjuk a kapcsolatot.

- És ez jó, vagy rossz?

- Idióta! – kiabáltam rá, aztán be is rontottam a kapunkon. Hogy lehet ilyen hülye ez a srác? Nyílván örülök a legjobb barátom elvesztésének és ezért beszélek erről olyan búskomoran. Egyértelmű.

- Hali Micu! Na, hogy ment?

- Hagyjál. – rohantam el Kyle mellett egyenesen a szobámba.

Amit Joshról megtudtam… Nem semmi. Pedig kívülről, na, meg a stílusa alapján nagyon úgy tűnik, mintha egy érzéketlen, bunkó, erőszakos rosszfiú lenne. Úgy tűnik… Aha! Tudtam! Annyira tudtam! Senkinek nincs igaza vele kapcsolatban. Tényleg nem magától vált ilyenné, hanem a múltja miatt. Annyira tudtam! Tehát valójában egészen más lehetne, ha az apja más lett volna. Ez… Ez… Ez annyira… Szomorú.

Helló! (Nem rész)

Sziasztok!

Sajnálom a részkimaradásokat, de igyekszem. Igazából nem nagyon tudom mi legyen a blogom sorsa, mert már van tervem egy újhoz. Egyenlőre biztos folytatom. Csak azt nem tudom, mikor. Kérlek, legyetek türelemmel! :D

Domi

II. évad 32. rész

32. rész

Na, az a „nagy jókedvem”, ami tegnap fogadott, mikor felkeltem, megmaradt. Különösen, mert ma tanulnom kell, azt a genyó kémiát. Inkább a halált választanám. Oké, az elméleti rész még megy, de a számolások… Tiszta homály, már pedig abból előszeretettel pakolnak a dolgozatba.

Reggelire mindössze egy almát fogyasztottam el. Délelőtt kitakarítottam a szobám, mert akkora disznóólat hagytam magam után a hetek alatt, hogy az szinte felvette a versenyt Kyle birodalmával. Ez nem kis dolog.

Olyan 11 óra körül végeztem, aminek kimondottan örültem, de épphogy letudtam ülni, Keyko kopogott be a szobámba.

- Szia. – köszönt.

- Szia. Mizu?

- Öm, tudod, kellett szakkörre a segítséged.

- Igen, amikor a tropikáriumba mentünk.

- Pontosan.

- És?

- Én nyertem.

- Király!

- Szóval, van az az állatkertes belépő két személyre… Emlékszel?

- Persze. Kit viszel?

- Azon gondolkodtam…

- Várj! Kitalálom. Tanácsot kérnél, hogyan hívd el azt a lányt, aki tetszik neked.

- Nem egészen…

- Nos, szerintem ne keríts nagy feneket a dolognak, csak simán kérdezd meg tőle.

- Valójában én téged szeretnélek elhívni.

- Mi? Miért?

- Mert te segítettél.

- De, itt a nagy alkalom, hogy…

- Délben indulhatunk, vagy inkább még ebédelnél itthon?

- Nos, én szerintem nem velem kéne menned.

- Miért?

- Mert végre itt egy alkalom, azzal a lánnyal lehetsz, te pedig rám pazarolod.

- Ez nem pazarlás. Te segítettél, így hálálom meg.

- Jól van, ha teljesen biztos vagy benne…

- Akkor megbeszéltük. Ebédkor indulhatunk.

Kicsit meglepett. Durva. Keykonak itt a nagy alkalma, viszont inkább nekem hálálkodik. Fura. És mit vegyek fel? Tök király lesz. Meg szeretném nézni a pingvineket, fókákat, oroszlánokat, farkasokat… Meg mindent.

Tehát úgy körülbelül délután egy óra körül elindultunk, de először a mekibe tértünk be, mert már majdnem kilyukadt a gyomrom. Aztán végre célba vettük az állatkertet is. Igazából nem volt olyan nagy szám, mint vártam, viszont a farkasokat sehol sem láttam.

- Hé. – böktem oldalba Keykot. – A farkasok hol vannak?

- Odébb egy picivel. Menjünk oda?

- Igen, az jó lenne. – totál bezsongva baktattam előre, majd mikor végre célt értünk, még lelkesebb lettem.

- Gyönyörűek! – ámultam el.

- Valóban. Melyik tetszik a legjobban?

- Hm, talán… A fekete! És neked?

- Érdekes, pont a fehér. – ezen felnevettem, amin vigyorogni kezdett. – Mi az?

- Totál ellentétek vagyunk.

- Attól, mert más színű farkas tetszik… Nem hinném. – megrántottam a vállam és tovább bámultam a kerítésen belülre. Aggasztott az a dolog. Az, amiért napok óta nem tudok aludni rendesen. Amire kísértetiesen sokszor gondolok.

- Anya írt. Szeretné, ha lassan indulnánk, mert családi vacsit tervez, mivel apukád nem sokára hazaér. – lendített ki a gondolataimból Keyko.

- O-oké.

- Valami gond van? – kérdezett rá út közben. Ennyire feltűnő?

- Nem.

- Hm. – hazáig már egy szót sem szóltam, ahogy ő sem.

- Gyerekek, gyertek enni! – szólt utánunk Elena, amikor már felmenni készültem.

- Kösz, nincs étvágyam.

- Apád már az asztalnál ül. – mosolygott kedvesen.

- Mit csináljak vele? Akkor sincs étvágyam. – felrohantam a szobámba és magamra csaptam az ajtót. Különben meg, hét órakor vacsora? Mint valami öreg házaspár.

Jobb dolgot nem igazán tudtam kitalálni, ezért tanultam. Arról fogalmam sincs, miért hittem, hogy jobban fog menni a kémia, mint először, talán valami csodában reménykedtem, de várhatni lehetett, egyáltalán semmi ilyesmi nem történt. Sírógörcsbe kezdtem, már-már hisztiztem. Annyi információ szállingózott az agyamba… Felrobbanok lassan.

Lehajtottam a fejem és… Bealudtam. Tíz körül felkeltem, szemeztem a kémia tankönyvvel úgy egy percig, mire rájöttem: még mindig nem értem, hogyan kell tömegszázalékot számítani, ionos kötést létrehozni, molekulát alkotni, és persze mindezek képletét. Olyan őrületes tempót vettem fel, hogy az már a vámpírságom is lekörözte.

- Oké, szóval a molekula. Vízmolekula. Áll kettő oxigénből és egy hidrogénből. Vagy egy oxigénből és két hidrogénből? Vagy nem. Három hidrogénből és egy oxigénből. – fél órán keresztül húztam ezzel az egy képlettel magam, míg végül feladtam. Teljes csőd. – Aj! Miért vagyok ilyen hülye kémiából?!

Persze kicsivel később hulla fáradtan próbáltam és próbáltam és próbáltam…

- Mit csinálsz ilyen későn?

- Ha? – „ébredtem fel” a bóbiskolásból.

- Aszta! Elég fáradtnak tűnsz.

- Aha. – szinte kicsordult a nyál a számból, aztán kapcsoltam. – Keyko! Kitűnő tanuló vagy, igaz?

- Igen, valahogy úgy.

- Remek! – pattantam fel. – Itt van még egy szék. Segítened kell kémiából, különben megbukok.

- Szóval a holnapi dolgozatról…

- Igen, arról beszélek. Muszáj segítened. Általános óta sötét vagyok ebből a nyomi tantárgyból. – húztam magam után, majd lelöktem a székre.

- 11 óra. Ilyenkor kétlem…

- Segíts!

Tehát így esett meg, hogy éjjel fél egyig a kémiát tanultuk, kisebb-nagyobb sikerrel. Inkább kisebbel. Viszont valamit azért már kapiskáltam.

- Rendben jöjjenek az elemmolekulák. Mutasd meg melyik az a négy közül. – kicsit haboztam, de az arcom nem lehetett túl meggyőző, ezért pontosan abba a pillanatban mutattunk mindketten a helyes megfejtésre, így összeért a kezünk. Egymásra néztünk. A tekintete iszonyú közelről pásztázott engem. Tudni kell rólam: leszámítva Josht, na, meg egyszer Keyko húzását, soha egy fiú sem közeledett felém így. Vagyis ennyire közel, senki sem nézett a szemembe.

- Khm. – hirtelen elvette a tekintetét és arrébb kapta a kezét. – Tehát az elemmolekula.

Furcsa, mintha semmi sem történt volna, folytattuk a tanulást. Közben egyszerűen teljesen máshol kavarogtak a gondolataim, végül túl kíváncsi lettem.

- Te sem láttad mostanában Josht?

- Kicsapták. Ezek után valószínűleg…

- Igen, de úgy értem ezen a héten. Hiszen be kellett volna jönnie.

- Valószínűleg nem méltóztatott megjelenni, de különösebben hidegen hagy.

- Miért lesz ilyen a hangulatod, mikor róla beszélünk?

- Mindenkinek ilyen. Csodálkozol?

- Nem ismeritek…

- Mintha te olyan jól ismernéd! Most jöttél a suliba. Körülbelül annyit tudsz, amennyit én.

- Pont ez az! Lehet, tényleg nem önszántából ilyen.

- Ezt te sem mondhatod komolyan. Egyáltalán, miért olyan fontos ez? Miért próbálod védeni állandóan?

- Tudod mit? Inkább hagyjuk. Bocs, hogy felhoztam. – álltam fel a székemből, de ő visszarántott.

- Nem. Ne hagyjuk.

- Kezdesz megijeszteni a viselkedéseddel. Nekem nincs több mondani valóm.

Elmondjam, én mit hiszek?

- Inkább ne. Magamtól is ki tudom találni. – toltam ki a székem, mielőtt még kimondaná megint a hülye gondolatait.

- Szerelmes vagy belé.

- Dehogy!

- Én nem kérdésnek szántam. Inkább kijelentés.

- Rémeket látsz. Többször tisztáztuk…

- Nos, lehetséges, de hazudtál nekem akkor. Mégis miért ilyen fontos neked ő? Miért nem tudsz legalább egy napig nem rágondolni?

- A szülei…

- Persze a szülei. Aggódnak majd érte stb. Jó kifogás. Engem nem versz át!

- Higgadj le oké? Ilyennek eddig soha sem láttalak. Mi bajod van?

- Hogy nem mondasz igazat.

- Már ezerszer elmondtam: nem vagyok belé szerelmes. – emeltem a plafon felé a tekintetem.

- És mivel magyarázod a törődésed? A szülő témát ejtsük.

- Akár hiszed, akár nem, tényleg a szülei miatt. Nekem nincs, vagyis nem volt normális családom, ezért szeretném, ha másé nem menne tönkre.

- Mekkora butaság. Mint már mondtam: ha ő nem aggódik a szülei miatt, akkor ne neked fájjon a fejed.

- Tudod mit? Tényleg bocs, hogy felhoztam a témát. Inkább folytassuk a tanulást. – ezzel lezárt dolognak tekintettem a beszélgetésünket. Az érzéseiből azt vettem ki, mérges és egyáltalán nincs szándékában hinni nekem. Csak tudnám miért ilyen makacs?

II. évad 31. rész

Sziasztok!

Nagyon sajnálom a hatalmas kihagyást. Remélem nem haragszotok! Elnézést!

Domi

31. rész

Szerdán Akatsut elkísértem a spanyol vizsgára. Nehéz volt belé önteni a lelket, de legalább már tudom, milyen állapotba kerül, ha izgul. Amikor kijött, azt mondta, szerinte nem ment valami jól. Hát, őszintén szólva szerintem csak eltúlozza, mivel nekem tökéletesen felmondta. Az eredmény jövő héten derül ki. Elenát sikerült megint csőbe húzni, ugyanis hintőport tettem a hajszárítójába. Látnotok kellett volna. Mint valami ősz hajú banya. Csak annyi változást tapasztaltam, hogy Josh nem jött suliba, pedig ezen a héten még kéne. Csütörtökön Reiko fárasztott le a kérdéseivel, valamint dolgozatot fogunk írni, amint megtudtam, ez az egyik legnehezebb minden évben. Mostanában, tanulás terén kicsit sem jeleskedem. A kémia és az angol tananyagból körülbelül annyit értek, mint Kyle a vacsorakészítéshez. Pénteken kivételesen semmi új nem történt, amin igazán meglepődtem. De… Joshnak egész héten a színét sem láttam, ami azt jelenti, soha többet nem találkozom vele. Szuper! Szombat reggel, azaz ma kedvetlenül keltem fel. Az ajtómon léptem ki, mikor majdnem átestem a bátyámon.

- Mit művelsz?

- Nos, méz a padlóra, csoki öntet a lépcsőre, reggelire pedig só mázas fánk, mindez Elena számára.

- Kicsit feltűnő, nem gondolod?

- Mert az egyáltalán nem feltűnő, ha hirtelen hintőport köp a hajszárító, igaz?

- Ki tudtam magyarázni, amúgy meg, te sütötted a fánkokat?

- Igen.

- Huh, és a konyha még egyben van, vagy újra kell építeni?

- Hahaha, jót nevettem.

- Tudom. Iszonyú szellemes vagyok. – leteleportáltam a konyhába, ami csodák csodájára felismerhető állapotot vett fel. Kyle fánkjai nem az a tipikus „mami sütötte, biztos finom” desszertek, de már ennyi is nagydolognak számít tőle.

Készítettem magamnak tejes kávét, fogtam egy zsömit és már vissza is teleportáltam a szobámba, amiben sajna idő közben bement Lola, ezért visszavarázsoltam magam a fenti folyosóra.

- Huh, ez meleg volt. – dőltem a falnak, majd benyitottam, kis lakhelyembe. – Jó reggelt Lola!

- Jó reggelt! – tiszta lazán kezeli. Egyáltalán nem zavarja, ha félre értem, vagy mondjuk, azt hiszem, turkál. Jó neki. – Elhagytam a karkötőmet és azt keresem. – igazat mond, de hogy kerülhet hozzám?

- Én nem szoktam lopni.

- Ja, dehogy. Nem is feltételezek ilyet rólad, csak amikor Josh itt volt, akkor bejöttem, ezért lehet, itt esett le rólam.

- Értem, én szerintem nincs itt, mert azt észrevettem volna.

- Igen szerintem sincs. Köszi. – oké, lányok vagyunk, örülök, hogy ilyen laza, viszont akkor is… Engedéllyel kéne járkálnia a szobámba.

Reggeli közben bekapcsoltam a laptopom és elkezdtem animézni, meg vicces videókat nézni. Hihetetlen, milyen felhajtást csinálnak egy macskából, aki egy kutyát kerget. Számomra nincs benne semmi nagy szám. A telefonom pittyegett, ezért próbáltam az ágyamból az íróasztalhoz mászni, persze sikeresen leestem (nem is én lettem volna). Üzenetem jött Lunától.

Ez is tartalmas beszélgetés, meg kell hagyni. Unatkozom. A tanulásnak még nem akarok nekiállni. Éhes vagyok. Ennék valami nasit, de, ha jól láttam, Kyle betömte az édességet, szóval irány a bolt. Aha. Viszont nekem most nincs annyi zsebpénzem, hogy rendesen be tudjak vásárolni a kedvenceimből. Hát, ha ciki, ha nem most egyetlen megoldást tudok.

- Kyle! – rontottam be a szobájába.

- Mi az?

- Kell pénz.

- Aha, és mit akarsz tőlem?

- Mondom, pénz kell. Adsz?

- Mire?

- Édességre.

- Felejtsd el. Kérj Elenától.

- Hé, hé, hé. TE zabáltad fel az összes nassot. Ajánlom neked, hogy azon nyomban adj valamennyit, mert, ha nem…

- Ha nem?

- Akkor beköplek Elenának.

- Hogy?

- Például, hogy cigizel meg, hogy te csináltad a telefonos trükköt.

- Honnan veszed, hogy cigizem.

- Az ablakom mindig a tied mellett volt, tehát átjött a füst.

- Lehet, viszont engem nem érdekel sem Elena sem pedig apám véleménye.

- Légyszi.

- Nem.

- Légysziii.

- Nem.

- Léééééégysziiiiiiiiiiiiiiiiiiii.

- Neeeeeeeeeeeeeeem.

- Kárpótolnod kell, hiszen, mint már mondtam, te etted meg…

- Akkor, ha hozol nekem medvecukrot.

- Öm, oké. De… Úgy tudom, nem szereted a gumicukrot.

- Igen, kivéve a medvéset.

Könnyebben ment, mint vártam. Biztos csak azért ment bele, mert így ő sem tud enni semmi édeset, ezért én leszek a futárja. Mindegy. Én boldog leszek, ha végre nassolhatok.

Gyorsan felöltöztem, aztán lementem a kisboltba. Tudni kell rólam, hogy kedvenc édességemből sok van. Viszont a legbestebb a darálós keksz nutellával. Így nagyot szerencsétlenkedve a magasságom miatt, végre megvettem, amit akartam, na, meg persze Kylenak a medvecukrot. Indultam haza, (majdnem leszakadt a kezem), a kapunkhoz érve pedig megláttam Danielt a saját bejárata felöl körülbelül 1 méterre. A járdán ült és gördeszkát bütykölt. Éppen észrevett.

- Szia.

- Ööö, szia. Baj van a deszkával?

- Mondhatjuk. Kifordult egy kereke.

- Ó, az gáz. Meg tudod csinálni?

- Azt hiszem igen.

- Hát, jó. – bementem és egyenesen a bátyám szobáját vettem célba, majd utána a sajátomat. Tele tömtem magam nutellás keksszel. Ebédelni nem mentem le. Viszont Kyle azonnal berontott, ahogy befejezte az étkezést (persze valami szendvicset dobott össze magának).

- Na, felvettem hangfelvételre a reggel történt dolgot Elenával.

- Muti.

Nagyjából annyi a lényeg: Elena majdnem eltaknyolt a mézen, utána pedig a csoki önteten megcsúszott, csak nem esett el. Amikor megkérdezte a tesómat, mi volt ez, akkor azt mondta, kiborult az egész reggelije. A fánkba, mostohánk örömmel harapott bele, de a reakció annál fancsalibbra sikerült. Persze Kylenak erre az egyszerű magyarázata: „véletlenül összekeverte a sót a cukorral.

- Király vagy! – dicsértem meg nevetve.

- Te mondtad. Mit gondolsz? Egy szívatás belefér még, amíg apánk haza nem tolja a képét?

- Simán. Találjunk ki valamit együtt.

- Benne vagyok! – adtunk egymásnak pacsit.

Késő délután nekiálltam a tanulásnak. Nos, körülbelül öt percig bírtam a kémiát, aztán feladtam és áttértem az angolra. Az sem sikerült sokkal jobban, de valamennyit már megjegyeztem belőle.

Kinéztem az ablakon, ahol megdöbbenten figyeltem, ahogy Daniel még mindig a deszkáját javítja. Jesszus! Ennyi idő nem volt elég neki?

Nem volt más dolgom (vagyis a tanulást kihagyom a dolgok közül), ezért leszaladtam a kertbe és onnan szóltam ki a fiúnak.

- Mizu? Nem megy?

- Nem sokára meglesz.

- Ez alatt körülbelül harmincszor meg lehetne javítani.

- Úgy beszélsz, mint aki ért hozzá.

- Talán értek is. Segítsek.

- Nem is tudom…

Kimentem a kapunkon, majd leültem Daniel mellé a járdára. Átadta a gördeszkát, én pedig hozzáláttam. Öt perc kellett, és már készen adtam neki vissza.

- Zsír! – kipróbálta. Zökkenő mentesen gurul vele. – Jövök neked eggyel. - Fél kezével átölelt, én meg a meglepődéstől nem nagyon tudtam mit tenni.

- Vigyázz, a végén behajtom rajtad! – hunyorogtam mosolygás közben. Elindultam vissza a házba, mikor utánam szólt.

- Hé! – megfordultam. – Te tudod az én nevem, de én nem tudom a tiédet.

- Micuko vagyok. Micuko Inoku. – reakcióra nem számítottam, ezért befele vettem az irányt. Holnap muszáj a kémiát átvennem rendesen.