II. évad 30. rész

30. rész

- Miért? Mit csinált?

- Cigivel a kezében jött be az osztályterembe, ráadásul meg volt gyújtva.

- Ennyiért már kirúgják?

- Ez azért nem kis dolog. És emlékszel? Ha még egy dobása lesz, akkor fel is út, le is út.

- Tényleg!

- Most miért vágsz ilyen szomorú képet? Örülnöd kéne.

- Mi okom lenne az örömre?

- Hát, nem is tudom… Josh végre már csak ezen a héten jön! Nem vagy boldog?

- Ép, ellenkezőleg. Valamit ki kell találnom, hogy visszavegyék.

- Tessék? Ezt nem mondhatod komolyan. Hahó! Többször bántott, ráadásul el is ájultál miatta.

- Szóval, hogyan tudnám kimagyarázni ebből a helyzetből? Hogyan is?

- Hé, - Akatsu megfogta a kezem, mert fel alá mászkáltam, mint egy idióta. – teljesen elment az eszed? Ez a vadállat már kilencedik óta terrorban tartja az iskolát. Ott tartottunk akkor is, hogy pár tizenkettedikes félt tőle. Mindenki örül. Sőt! Egy bulit tartunk ma este ennek örömére a La Gunában. Hétkor kezdődik…

- Hogyan lehetsz ennyire szívtelen?

- Szívtelen? Én? Ő bántotta szinte az egész iskolát. Végre fellélegezhetünk.

- Nem!

- Mi nem?

- Azon nem gondolkodtál még el, hogy lehet, oka van rá?

- Ja, igazad van. Tényleg oka volt, amikor a lány hozzáért a kezéhez, és máris meg akarta ütni. Tényleg oka volt, mikor akkorát lökött rajtad, hogy elájultál…

- Nem így értettem. Lehetséges, valami nyomja a lelkét.

- Kizárt. Te csak próbálsz valami indokot keresni a húzásaira.

- Nem… - megszólalt a csengő és kénytelen voltam a helyemre ülni, ahol immár nincs padtársam. Szándékosan rúgatta ki magát, ez biztos. De, miért? Egyáltalán nem törődik a szüleivel? Hiszen nyílván nem örülnek ennek a hírnek.

A nap további részében mindenki a buliról dumált, meg, hogy tuti ott lesznek. Szinte öröm táncot jártak. Lehet, nekem is ezt kéne tennem. Mit aggódok mindig mindenért? Totálisan fölösleges. Ha neki ez a szándéka… De, nem! Miért ilyen? Miért?

- Szia! Viiiiiiiiiiiiiiii! – ugrott Luna a hátamra, amitől majdnem felborultam.

- Luna, szállj már le rólam, mindjárt elesek.

- Két hírem van.

- Már megint? Neked mindig kettő híred van?

- Neem. Na, akkor kíváncsi vagy rá, vagy nem?

- Úgyis elmondod.

- Az első, hogy csütörtökön kezdődik a testőrképzés, a második pedig…

- …

- …

- …

- …

- Igen? Elég a hatásszünetből.

- JÁROK ARETOVAL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

- Tessék?

- JÁR…

- Ne, ne sikítsd el megint.

- Annyira boldog vagyok, hogy azt el nem tudom mondani.

- Elég hamar megváltozott a véleményed…

- Persze, persze, most mond meg! Tegnap felhívtam, taliztunk, majd igent válaszoltam.

- Szuper! Akkor sokáig.

- Köszi. És mi a helyzet veled?

- Semmi. Unalmas minden, habár mondjuk soha nincs nyugtom, szóval ez egy érdekes kombináció.

- Értem, vagyis nem. Te is jössz a buliba?

- Nem.

- Miért?

- Egyrészt, mert hétköznap este tartja és így is alig bírok felkelni reggelente. Másrészt pedig én az ilyeneket inkább kihagyom.

- Hogy érted?

- Nekem cseppet sem tetszik ez a kárörvendés.

- Jézus! Hallod te magad? Lehet, emlékezetkiesésben szenvedsz. Mond, hányszor volt veled paraszt?

- Ez itt nem lényeg…

- Már hogy ne lenne az? Te teljesen meghülyültél, ha ezek után sajnálod. – elment, én pedig hazafelé vettem utam. Lássuk csak. Elvileg utálom Josht, viszont szeretném megtudni róla a teljes igazságot.

- Megjöttem! – felrohantam a szobámba és az ablakhoz sétáltam. Kinyitottam, de akkorát rántottam rajta, hogy majdnem kitéptem. Imádok a párkányra könyökölve kitekinteni az ablakon. Éppen Daniel ment be a másik kapun, a mellettünk lévő házba. Észrevett, integetett, én pedig picit töprengve visszaintettem. Milyen furcsa. Vajon hogy néz ki az én legjobb barátom? Alig emlékszem rá. Sőt! A kinézetére egyáltalán nem. Egész eddig annyira haragudtam rá a költözésük miatt, viszont tényleg semmiről sem tehetett. Igazságtalan voltam akkor. Megbántam. Talán ezért nem merek úgy igazán ítélkezni Josh fölött. Félek, lehet, rosszul ismerem meg.

- Hé, és mik a vámpírfeladataid?

- Jesszusom Reiko! Megunhatnád végre az ijesztgetést. És maradj csendben, mert a végén meghallják.

- Bocsi, elfelejtettem, hogy te a félősebb fajtából való vagy.

- Hahaha. Milyen feladatokról beszélsz?

- Olyasmikről például, hogy meg kell ölni a rosszakat.

- Tessék? Ez nem az Alkonyat, itt nincs ilyesmi. Gonosz vámpírok nem léteznek. Ráadásul, valószínűleg csak pár darab ilyen lény él. Már nagyon régen kiirtották ezt a fajt.

- Te hogyan változtál át?

- Öm, az titok. Soha senkinek nem beszélek ilyenekről, egyedül Kyle tudja.

- Akkor megkérdezem tőle. – kisétált a szobámból afféle sátáni vigyor kíséretében. Egyáltalán nincs okom az aggodalomra, hiszen a bátyám soha sem árul el. Holnap Akatsuval kell elmennem a vizsgájára. Kíváncsi vagyok, hogyan fogok lelket önteni belé.

- Micuko. – hallottam Keyko hangját, ahogy a nyitott ajtón kopogott. Na, ezt már nevezem udvariasságnak.

- Igen? Mit szeretnél?

- Ezt a levelet találtam a postaládában. Neked címezték.

- Köszönöm. És ki küldte?

- Nincs rajta feladó. tehát valószínűleg elhozták. – átvettem a levelet, majd felbontottam.

Vége.

Ennyi állt az üzenetben. Mit jelent ez? Vége? Mégis minek? Talán a zargatásom hagyja abba? Vagy az iskolára érti? És, mi van, ha… Nem! Dehogy! Mikre gondolok?

- Nos, tudod már, ki küldte?

- Hm, a nevét nem említi, de igen, sejtem.

- Elmondod?

- Azt hiszem Josh.

- És, mit írt?

- Azt, hogy vége.

- Minek?

- Fogalmam sincs.

- Ha jól tudom, ma rúgták ki és már csak ezen a héten kell jönnie.

- Igen.

- Szomorú vagy ez miatt?

- Az igazság az, hogy nem miatta, hanem a szülei miatt. Gondolom, így is eleget aggódnak, nem kell még ez is.

- És, nincs semmi más oka?

- Például?

- …

- … - sok a hallgatás mostanában.

- Semmi. Felejtsd el.

- Hé, ugye arra akartál célozni, hogy én szerelmes vagyok belé?

- Mondhatni.

- Ezt most felejtsd el! Utálom őt!

- Mégis aggódsz érte. Érdekel, mi lesz vele.

- Valóban, viszont ennek más oka is lehet.

- Például?

- …

- Lehetnél őszintébb. Neked fontos ő, de arra nem gondolsz, hogy esetleg te is fontos vagy valakinek? – a hangja ingerült lett. Én egy szót sem szóltam, csak bámultam rá. Pár másodperc után hirtelen visszavett a mérges arckifejezéséből. – Inkább hagyjuk, fáradt vagyok, sajnálom. – kiindult.

- Ööö, biztos valakik számára sokat jelentek, viszont nem értem, ez hogyan jött szóba.

- Úgy, hogy te szerelmes vagy belé!

- Miért kiabálsz? Már megmondtam: Josh lenne az utolsó, akibe…

- Igen, igazad van. Egyébként is, nekem nincs hozzá közöm.

- Várj! – hiába szóltam utána, ő itt hagyott. Mi van mindenkivel? Akatsu és Luna szemében én lettem a szemét, mert nem megyek el a Josh ellenes bulira, Keyko ezzel a „kinek mi a fontos” dologgal jön, plusz szinte mindenki azt hiszi, szerelmes vagyok abba a fiúba, akit a legjobban kéne utálnom. Kéne. Állandóan az utálom szót azonosítom vele, de csak mások előtt. Hiába mondogatom magamnak, hiába akarnám teljes szívemből gyűlölni, valamiért lehetetlen.