II. évad 32. rész

32. rész

Na, az a „nagy jókedvem”, ami tegnap fogadott, mikor felkeltem, megmaradt. Különösen, mert ma tanulnom kell, azt a genyó kémiát. Inkább a halált választanám. Oké, az elméleti rész még megy, de a számolások… Tiszta homály, már pedig abból előszeretettel pakolnak a dolgozatba.

Reggelire mindössze egy almát fogyasztottam el. Délelőtt kitakarítottam a szobám, mert akkora disznóólat hagytam magam után a hetek alatt, hogy az szinte felvette a versenyt Kyle birodalmával. Ez nem kis dolog.

Olyan 11 óra körül végeztem, aminek kimondottan örültem, de épphogy letudtam ülni, Keyko kopogott be a szobámba.

- Szia. – köszönt.

- Szia. Mizu?

- Öm, tudod, kellett szakkörre a segítséged.

- Igen, amikor a tropikáriumba mentünk.

- Pontosan.

- És?

- Én nyertem.

- Király!

- Szóval, van az az állatkertes belépő két személyre… Emlékszel?

- Persze. Kit viszel?

- Azon gondolkodtam…

- Várj! Kitalálom. Tanácsot kérnél, hogyan hívd el azt a lányt, aki tetszik neked.

- Nem egészen…

- Nos, szerintem ne keríts nagy feneket a dolognak, csak simán kérdezd meg tőle.

- Valójában én téged szeretnélek elhívni.

- Mi? Miért?

- Mert te segítettél.

- De, itt a nagy alkalom, hogy…

- Délben indulhatunk, vagy inkább még ebédelnél itthon?

- Nos, én szerintem nem velem kéne menned.

- Miért?

- Mert végre itt egy alkalom, azzal a lánnyal lehetsz, te pedig rám pazarolod.

- Ez nem pazarlás. Te segítettél, így hálálom meg.

- Jól van, ha teljesen biztos vagy benne…

- Akkor megbeszéltük. Ebédkor indulhatunk.

Kicsit meglepett. Durva. Keykonak itt a nagy alkalma, viszont inkább nekem hálálkodik. Fura. És mit vegyek fel? Tök király lesz. Meg szeretném nézni a pingvineket, fókákat, oroszlánokat, farkasokat… Meg mindent.

Tehát úgy körülbelül délután egy óra körül elindultunk, de először a mekibe tértünk be, mert már majdnem kilyukadt a gyomrom. Aztán végre célba vettük az állatkertet is. Igazából nem volt olyan nagy szám, mint vártam, viszont a farkasokat sehol sem láttam.

- Hé. – böktem oldalba Keykot. – A farkasok hol vannak?

- Odébb egy picivel. Menjünk oda?

- Igen, az jó lenne. – totál bezsongva baktattam előre, majd mikor végre célt értünk, még lelkesebb lettem.

- Gyönyörűek! – ámultam el.

- Valóban. Melyik tetszik a legjobban?

- Hm, talán… A fekete! És neked?

- Érdekes, pont a fehér. – ezen felnevettem, amin vigyorogni kezdett. – Mi az?

- Totál ellentétek vagyunk.

- Attól, mert más színű farkas tetszik… Nem hinném. – megrántottam a vállam és tovább bámultam a kerítésen belülre. Aggasztott az a dolog. Az, amiért napok óta nem tudok aludni rendesen. Amire kísértetiesen sokszor gondolok.

- Anya írt. Szeretné, ha lassan indulnánk, mert családi vacsit tervez, mivel apukád nem sokára hazaér. – lendített ki a gondolataimból Keyko.

- O-oké.

- Valami gond van? – kérdezett rá út közben. Ennyire feltűnő?

- Nem.

- Hm. – hazáig már egy szót sem szóltam, ahogy ő sem.

- Gyerekek, gyertek enni! – szólt utánunk Elena, amikor már felmenni készültem.

- Kösz, nincs étvágyam.

- Apád már az asztalnál ül. – mosolygott kedvesen.

- Mit csináljak vele? Akkor sincs étvágyam. – felrohantam a szobámba és magamra csaptam az ajtót. Különben meg, hét órakor vacsora? Mint valami öreg házaspár.

Jobb dolgot nem igazán tudtam kitalálni, ezért tanultam. Arról fogalmam sincs, miért hittem, hogy jobban fog menni a kémia, mint először, talán valami csodában reménykedtem, de várhatni lehetett, egyáltalán semmi ilyesmi nem történt. Sírógörcsbe kezdtem, már-már hisztiztem. Annyi információ szállingózott az agyamba… Felrobbanok lassan.

Lehajtottam a fejem és… Bealudtam. Tíz körül felkeltem, szemeztem a kémia tankönyvvel úgy egy percig, mire rájöttem: még mindig nem értem, hogyan kell tömegszázalékot számítani, ionos kötést létrehozni, molekulát alkotni, és persze mindezek képletét. Olyan őrületes tempót vettem fel, hogy az már a vámpírságom is lekörözte.

- Oké, szóval a molekula. Vízmolekula. Áll kettő oxigénből és egy hidrogénből. Vagy egy oxigénből és két hidrogénből? Vagy nem. Három hidrogénből és egy oxigénből. – fél órán keresztül húztam ezzel az egy képlettel magam, míg végül feladtam. Teljes csőd. – Aj! Miért vagyok ilyen hülye kémiából?!

Persze kicsivel később hulla fáradtan próbáltam és próbáltam és próbáltam…

- Mit csinálsz ilyen későn?

- Ha? – „ébredtem fel” a bóbiskolásból.

- Aszta! Elég fáradtnak tűnsz.

- Aha. – szinte kicsordult a nyál a számból, aztán kapcsoltam. – Keyko! Kitűnő tanuló vagy, igaz?

- Igen, valahogy úgy.

- Remek! – pattantam fel. – Itt van még egy szék. Segítened kell kémiából, különben megbukok.

- Szóval a holnapi dolgozatról…

- Igen, arról beszélek. Muszáj segítened. Általános óta sötét vagyok ebből a nyomi tantárgyból. – húztam magam után, majd lelöktem a székre.

- 11 óra. Ilyenkor kétlem…

- Segíts!

Tehát így esett meg, hogy éjjel fél egyig a kémiát tanultuk, kisebb-nagyobb sikerrel. Inkább kisebbel. Viszont valamit azért már kapiskáltam.

- Rendben jöjjenek az elemmolekulák. Mutasd meg melyik az a négy közül. – kicsit haboztam, de az arcom nem lehetett túl meggyőző, ezért pontosan abba a pillanatban mutattunk mindketten a helyes megfejtésre, így összeért a kezünk. Egymásra néztünk. A tekintete iszonyú közelről pásztázott engem. Tudni kell rólam: leszámítva Josht, na, meg egyszer Keyko húzását, soha egy fiú sem közeledett felém így. Vagyis ennyire közel, senki sem nézett a szemembe.

- Khm. – hirtelen elvette a tekintetét és arrébb kapta a kezét. – Tehát az elemmolekula.

Furcsa, mintha semmi sem történt volna, folytattuk a tanulást. Közben egyszerűen teljesen máshol kavarogtak a gondolataim, végül túl kíváncsi lettem.

- Te sem láttad mostanában Josht?

- Kicsapták. Ezek után valószínűleg…

- Igen, de úgy értem ezen a héten. Hiszen be kellett volna jönnie.

- Valószínűleg nem méltóztatott megjelenni, de különösebben hidegen hagy.

- Miért lesz ilyen a hangulatod, mikor róla beszélünk?

- Mindenkinek ilyen. Csodálkozol?

- Nem ismeritek…

- Mintha te olyan jól ismernéd! Most jöttél a suliba. Körülbelül annyit tudsz, amennyit én.

- Pont ez az! Lehet, tényleg nem önszántából ilyen.

- Ezt te sem mondhatod komolyan. Egyáltalán, miért olyan fontos ez? Miért próbálod védeni állandóan?

- Tudod mit? Inkább hagyjuk. Bocs, hogy felhoztam. – álltam fel a székemből, de ő visszarántott.

- Nem. Ne hagyjuk.

- Kezdesz megijeszteni a viselkedéseddel. Nekem nincs több mondani valóm.

Elmondjam, én mit hiszek?

- Inkább ne. Magamtól is ki tudom találni. – toltam ki a székem, mielőtt még kimondaná megint a hülye gondolatait.

- Szerelmes vagy belé.

- Dehogy!

- Én nem kérdésnek szántam. Inkább kijelentés.

- Rémeket látsz. Többször tisztáztuk…

- Nos, lehetséges, de hazudtál nekem akkor. Mégis miért ilyen fontos neked ő? Miért nem tudsz legalább egy napig nem rágondolni?

- A szülei…

- Persze a szülei. Aggódnak majd érte stb. Jó kifogás. Engem nem versz át!

- Higgadj le oké? Ilyennek eddig soha sem láttalak. Mi bajod van?

- Hogy nem mondasz igazat.

- Már ezerszer elmondtam: nem vagyok belé szerelmes. – emeltem a plafon felé a tekintetem.

- És mivel magyarázod a törődésed? A szülő témát ejtsük.

- Akár hiszed, akár nem, tényleg a szülei miatt. Nekem nincs, vagyis nem volt normális családom, ezért szeretném, ha másé nem menne tönkre.

- Mekkora butaság. Mint már mondtam: ha ő nem aggódik a szülei miatt, akkor ne neked fájjon a fejed.

- Tudod mit? Tényleg bocs, hogy felhoztam a témát. Inkább folytassuk a tanulást. – ezzel lezárt dolognak tekintettem a beszélgetésünket. Az érzéseiből azt vettem ki, mérges és egyáltalán nincs szándékában hinni nekem. Csak tudnám miért ilyen makacs?