III.évad 4.rész

4. rész

Másnap (valószínűleg reggel), a földön fekve ébredtem. Mellettem nem tartózkodott senki, ezért automatikusan felültem. Ch. Persze ő az ágyon nézelődött. Oké. Ez azért túlzás. Inkább csak nézett ki a fejéből. A kis piszok. Én lejövök mellé…

- Nem kértem, hogy gyere le mellém.

- Tessék? – kapcsoltam egyből.

- Úgy nézel, mintha nem akarnál hinni a szemednek.

- Hát, igen. Nem is akarok. – morogtam. – Szerinted hányadika van?

- November 11. – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Honnan tudod ilyen biztosan?

- Időérzék.

- Hogy mondod?

- Én csak éjszaka alszom. Összesen 11-szer hunytam le a szemem, amióta itt vagyunk.

- Hűha.

- Ne csodálkozz már ennyire.

- Nos, igen. Lassan hozzá sem lehet szólni. Bár nem mondja, de pontosan jól tudom, mi ennek az oka. Liza. Aggódik. És én is.

A következő pillanatban kinyílt az ajtó és az egyik fiú lépett be rajta.

- Itt a kaja.

- Mi van a húgommal?! – rontott neki Josh.

- Ez nem kérdez-felelek.

- De nem is kínzás. Azt sem tudjátok, mi az a szó! – vetette a szemére szinte mosolyogva.

A fiú nem szólt semmit, csak elindult kifelé.

- Kérlek! – szóltam utána. – Mond el, mi történt a kislánnyal.

- Megmondtam, hogy nem!

- Nagyon fontos lenne tudnunk.

- Ide figyelj! – lépett hozzám, majd megszorította a nyakamat. – Itt nem az van, amit ti akartok. Örüljetek neki, hogy veletek ilyen jól bánunk. Egyelőre.

- Mégis csak a húga! Legalább annyit mondj el, hogy bántottátok-e! – remegtem az idegtől. Kikeltem magamból. Bár nem az én testvéremről van szó, de akár lehetne így is.

Hirtelen kezdett el csípni az arcom. Egy jó pár másodperc kellett, mire felfogtam… Pofon vágott. És egyre rogytam le a földre. Ő rugdosott, ütött. Nekem pedig előugrottak a szörnyű emlékek. Ledermedve, meredten bámultam magam elé, miközben pörögtek előttem a képek. Minden egyes pillanat, amit átéltem régen. Régen… 14 évesen. Mikor annyi teher nehezedett rám. Legfőképp az apám. A szinte mindennapos ordibálása, fenyegetése, félholtra verése. Kirázott a hideg. Lebénultam. Most is csak tűrtem és tűrtem. Mert mi mást tehetnék? És mi ez? Valami nedves gördült le az arcomon… Aztán megint és megint… Sírtam. Viszont hang nem jött ki a torkomon.

- Hagyd abba, te állat! – Josh akkorát rántott bántalmazómon, hogy az szinte elesett. Vámpír képesség ide vagy oda. Ő még képességek nélkül is erős. Odasétált hozzám, majd leguggolt elém. A fogva tartónk, pedig undorítóan gonoszul felnevetett és távozott.

Megpróbáltam felülni, de legalább ötször kudarcot vallottam. Amikor mégis sikerült, a már álló fiú karjaiba vetettem magam. Úgy gondoltam, ha már megmentett, talán kivételesen más lesz. Tévedtem. Abban a pillanatban lökött el magától. Nekiestem a falnak és sírós tekintetem rászegeztem egy pillanatra.

Percek telhettek el, de én óráknak éreztem, mire lehajtott fejjel, bőgve kezdtem el hangosan kiabálni.

- Igazad volt! Teljesen igazad volt! Hogy lennék én képes bántani valakit?! Ha a jó ügy érdekében is! Hiszen még magamat sem tudom megvédeni, nemhogy mást! – szipogtam. Beszédemet nem kizárt, hogy a szobán kívüliek is hallották. – Gyenge vagyok! Nem tudok segíteni neked! A saját életem sincs rendben! Sajnálom! Annyira sajná… - úgy gondoltam, minden erőmmel zokogok. Tévedtem. Lépteit ugyan nem hallottam, csak éreztem, ahogyan leül mellém, egyik kezével átkarolja derekam, a másikkal megfogja kezeim és szavak nélkül csitítgatni kezd. Itt ömlött ki a tenger szemeimből. Ő sajnálatnál többet egyáltalán nem érzett. Szerelem? Á, dehogy. Mégis, olyan jól esett. Megmagyarázhatatlan melegséget éreztem abban a percben. Óvatosan vállára hajtottam fejem és akkor végre megszólalt.

- Nem vagy gyenge. Egyszerűen csak félsz.

Többször felriadtam. Tudom, hogy folyton álmodtam, de egy kép sem villan be miről. Rémülten pislogtam fel, aztán tudva, hogy ott van mellettem Josh, kicsit megnyugodtam. Később vegyes érzelmekkel keltem fel. Még mindig abban a pózban ültünk, amiben elaludtunk. Vagyis elaludtam. De ahogy ránéztem, egyből megint elkezdett futkosni a hideg a hátamon. Újabb vágások az arcán. Annyira csodálom. Hogyan tudja kibírni ezt a sok kínt és szenvedést? Miért tud ilyen könnyen megbirkózni a lehetetlen helyzetekkel is rezzenéstelen arccal? Jaj, Istenem! Miért nem lehetek ilyen erős, mint ő? Vagy, ha nem is ennyire… Csak egy kis bátorságot szeretnék.

Tekintetem Joshon felejtettem. Kicsit hátra is hőköltem, mikor hirtelen kinyitotta szemeit. Biztos nagyon rémült arcot vághaţtam, mert ráhibázott arra, amiért az előbb majdnem megint sírva fakadtam.

- Újabb sebek, igaz? – sóhajtva bólintottam, aztán lehunytam a szemem.

- Nem értem. Lassan két hete itt tartanak minket, mégsem tettek eddig semmi komolyabbat.

- Á, dehogy tettek. Csak én már éppen a végét járom, mert belepusztulok a fájdalomba. Tegnap este pedig tök jól érezted magad, miközben majdnem halálra rugdostak.

- Jó, de nem tettek tűzbe, nem sebesítettek meg minden áldott nap kézzel, vagy valami eszközzel.

- Akkor mégis mik ezek a képemen? – mutatott a durva hegekre.

- Tudod, a rontásokra van ellenszer.

- Ellenszer?

- Mondjuk egy bájital vagy esetleg egy növény…

- Hát, kösz. És honnan a bánatból szedjek?

- Nem feltétlenül kézzelfogható.

- Na, ez egyre érdekesebb. Tehát… Szerezzek valami ellenszert, ami nem kézzelfogható, de mégis eltűnnek ezek. – mutatott az arcára.

- Ahj. Egyáltalán nem ezt mondtam. Csak lehet…

- Felfogtam. Viszont amint látod, egy széken meg egy ágyon kívül nem igazán található itt semmi.

- Ez igaz. – ismertem be csalódottan. Mert végül is mennyi az esélye annak, hogy itt bármiből gyógyszert tudnánk készíteni? – Nincs semmi ötletem. Tényleg nem tehetünk mást. Várunk.

- Mit eszel azokon a kisfiúkon? – sóhajtott nagyot.

- Mi? – néztem rá hirtelen, mint egy ufóra.

- Van a narkós, akit istenítenek a csajok. Az, akivel szinte mindig együtt mászkálsz. És annak a testvére. Aztán most nemrég bejött a képbe a szomszédcsávó. Mond csak, egyszerre hány pasival kavarsz?

- Először is. Nem kisfiúk. Másodszor: Reiko a mostohatesóm, Akatsu az egyik legjobb barátom, a bátyával, Aretoval nem is szoktam találkozni, ráadásul van barátnője. Daniel pedig a szomszédom. Ennyi.

- Mindegy is. A legidegesítőbb a hipobőrű.

- Keyko? Miért?

- Ch. Komolyan kérdezed? Teljesen beléd van zúgva. Ne mond, hogy nem vetted észre.

- Ugyan. Ő is csak a mostohatesóm.

- Szerinted.

- Nem szerintem. Ez így van.

- Akkor nagyon vak lehetsz. Komolyan. Ahogy rád néz, megvéd, félreérthető dolgokat mond. Valószínűleg te vagy az egyetlen, aki nem vett észre az egészből semmit.

- Valóban?

- Valóban. – vigyorodott el pimaszul.

- És te mindezt honnan tudod?

- Vámpír vagyok. Gyorsaság, ravaszság, megfigyelőképesség.

- Vagyis leskelődtél utánam?

- Valahogy úgy. – őszintesége meglepett. Azért egy ilyen dolgot nem lehet ennyire lazán közölni. – Ebből is tudom, hogy rád van kattanva a kisgyerek.

- Veled egyidős.

- De úgy néz ki, mint egy 10 éves. Még szerelmet sem tud vallani.

- Oké. Tegyük fel. Szerelmes belém. És akkor mi van? Csak nem zavar?

- Ugyan miért zavarna? Felőlem annyi pasival jársz, amennyivel akarsz. Nem különösebben izgat.

- Az előbb azt mondat, idegesít Keyko.

- Idegesít, de nem azért, mert beléd esett.

- Hanem?

- Hanem, mert vámpír. És elég nagy képességekkel rendelkezhet, ha állta a sarat, mikor verekedtem vele.

- Nem vagy normális. Ő nem vámpír!

- Most mi az? Szerinted csak úgy vissza tudott nyomni? Ne röhögtess már.

- Ch. Lehet, hogy csak ezzel akarod kimagyarázni az akkori gyengeségedet.

- Persze. Minden vágyam. – vakkantotta cinikusan. – Viszont, nem értem. Miért nem tudod elhinni, hogy vámpír? – húzta fel a szemöldökét.

- Mert nekem nem mondta.

- Hát vajon miért? Te sem mondtad el neki. Vagy de?

- Dehogy.

- Akkor ő miért mondaná? – oké, ez jogos kérdés.

- Jó, mindegy. Hagyjuk ezt.

- Felőlem. Majd idővel te is belátod, hogy igazam van.

- Ah. – ezzel a sóhajtással annyiban is hagytuk a „Keyko vámpír?” témát. Vagyis inkább csak a vámpír részét.

- És, jobban csókol, mint én? – akkora lendülettel kaptam fel a fejem, majdnem lerepült a nyakamról.

- Hogy mondod?

- Megcsókolt már egyszer, nem? – bökte oda nagyon lazán.

- Te minden egyes rezzenésemet nyomon követted?

- Nem. Csak, ha unatkoztam.

- Á, tehát neked az az unaloműzés, hogy mások után szaglászol?

- Nem. Csak utánad.

- Miért?

- Mert érdekelsz. – nézett mélyen a szemembe.

Megdöbbenve gondolkoztam el. Úgy gondoltam, mielőtt megszólalok, végig kéne gondolnom, hogy most mi is van pontosan.

III.évad 3.rész

Sziasztok!

Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom ezt a hatalmas kimaradást! Karácsonyra terveztem részeket, de, hogy őszinte legyek: lusta voltam a gép elé ülni. Bocsánatot kérek az olvasóimtól és megpróbálok a jövőben többször írni.

Domi

3. rész

Hatalmas erővel csapódott a fiúnak. Esküszöm, jobban fájt nekem, mint neki.

- Jó, hogy figyelmeztetsz. Blokkolni kéne az erőtöket. Na, majd még jövök. – kiment az ajtón, majd bezárta. Lassan odalépkedtem Joshoz, és szörnyülködve guggoltam le elé.

- Úristen. – próbáltam megtapintani az egyik sérülést, viszont nem hagyta. – El fog fertőződni.

- Dehogy fog. – morogta.

- Te még ilyen helyzetben is képes vagy szidni az ellenfelet? – melléültem és a falnak dőltem.

- Amint hallottad, igen.

- Nem vagy normális. – fáradtan nézett rám.

- Te sem. – lehunytam a szemem, aztán csak másodpercek múlva jutott el az agyamig, amit mondott.

- Mi? Én miért ne lennék az?

- Mert itt vagy velem.

- Ja, igen. Át akartam menni az ágyra. – felálltam, de ő visszarántott.

- Nem úgy értem. Hanem magára a helyzetre. Miért pont veled kellett, hogy elraboljanak?

- Öm, pont te magyaráztad el nekem…

- Jó, oké. De miért? Miért így alakultak a dolgok? Miért kellett ebbe az iskolába jönnöd? Miért kellett találkoznunk? Miért nem féltél tőlem az első pillanattól kezdve? Miért kellet az utamba állnod? Miért veled kerülök bajba?

- Ezekre van reális válasz.

- Pont ez az. Reális válasz. Viszont én másra gondolok.

- Mármint… Hogy a sors akarja így?

- Valami olyasmi.

- Te hiszel az ilyenekben?

- A filmekben vannak ilyen baromságok.

- Tehát azt mondod, hogy talán mi ketten…

- Mi? – nevetett fel hitetlenül.

- Most mi az?

- Figyelj. Oké, te szerelmes vagy belém, de én semmi pénzért nem szeretnék beléd. – vitába szállhattam volna akár most rögtön is, de azért ezt nem hagytam.

- Mégis miért? Talán visszataszító vagyok? Ronda?

- Nem éppen.

- Akkor? Esetleg nem találtad meg bennem a nyers durvaságot?

- Ne viccelődjünk már.

- Nem áll szándékomban viccelődni ilyen helyzetben. Csak azt szeretném, ha válaszolnál… Á, tudom már! Idegesít a bátorságom!

- Ott a pont. Idegesít. De nem csak a bátorságod, hanem úgy egyébként minden, ami veled kapcsolatos.

- Igen?

- Igen.

- Tényleg? Hát, akkor fogalmam sincs, miért mentettél meg többször is. Megmagyaráznád?

- Nem.

- Mi?

- Nem magyaráznám meg. – számára ennyivel vége is. Elfordultam tőle, majd azért még odaszóltam, hogy ne örüljön annyira.

- Én sem akarnék veled járni. – mondatomra tisztán éreztem mosolyát.

Behunytam a szemem és gondolkozni kezdtem… Megint. Komolyan. Ez abnormális. A mellettem fél méterre ülő fiú tele van égési sérülésekkel, valószínűleg eléggé fáj neki, én pedig mit teszek? Tök nyugodtan, hátradőlve alszok. De hát tehetek mást? „Varázserőm” jelenleg nincs. Tenni nem sokat tudok. Ha tudnék, sem engedné. Esküszöm, néha jobb lenne meghalni. Átérzem Reiko helyzetét. Teljes mértékben. Szeretném elhinni, hogy igenis minden jóra fordul idővel. De ennyi bajjal…

* - Ne állj szóba Josh Toyuyaval!

- Miért?

- Mert veszélyes. Ráadásul nem is ismered.

- Ne legyél már nevetséges Akatsu. Téged is csak ma ismertelek meg. Ezzel az erővel veled sem kéne beszélnem.

- A lényeg, hogy ne legyél túl sokat a közelében.

- Nem te fogod megmondani, kivel ismerkedjek és kivel ne. – siettem be a terembe indulatosan. Josh a helyén ült és zenét hallgatott. Mellémentem, majd kivettem a táskámból a tankönyvemet. Visszahajoltam és akkor… Egy kést szegezett a torkomra.

- M-mit csinálsz? – kérdeztem félve.

- Megöllek.

- Miért?

- Mert úgy tartja kedvem. *

- Ne! Ne! Neeeeee! – felriadtam álmomból és rögvest az ágyra siettem.

- Neked meg mi bajod? – bajtársam álmos hangon szólalt meg. Ami pedig fura, hogy az arcába volt húzva a kapucnija és nem nézett rám. Valami nincs rendben.

- Inkább ezt én kérdezném tőled. – szállt el az álmomtól való rettegésem.

- Nekem semmi…

- Miért van rajtad kapucni?

- Mert most ehhez van kedvem.

- Miért nem nézel rám?

- Mert nincs hozzá kedvem.

- Nah, persze. – nagy lendülettel indultam meg felé.

- Maradj ott! – kiabált rám erélyesen, amitől megfagyott bennem a vér. Megtorpantam.

- Miért? Mi történt? Bántottak?

- Muszáj kérdéseket feltenned?

- Igen. Tehát?

- Semmi.

- Na, jó. Ebből elég. – határozott lépéseket tettem felé…

- Ha nem hagysz békén, megbánod. – persze féltem, de sokkal inkább foglalkoztatott, hogy itt valami nincs rendben. Leguggoltam elé és felé nyúltam. Ő ösztönösen elkapta a kezem.

Az övén telis tele vágások, horzsolások éktelenkedtek.

- Ezek nem csak égési sérülések. – állapítottam meg.

Óvatosan elvettem a kezem és újra a kapucnija felé nyúltam. Most már nem ellenkezett. Lassan lehúztam, közben pedig felkészültem a legrosszabbra.

- Te jó ég! – kaptam a szám elé. Az arcán úgy 5-6 új vágás látszott. Mindegyik vérzett… - Ezt most tették veled?

- Rontást raktak rám. Már akkor rajtam volt, amikor idekerültél. Minden nap, újabb vágások. Ez van. – könnyeimmel küszködve alig bírtam megszólalni.

- Mit lehet ellene tenni?

- Semmit. Ha hatástalanítják, akkor lekerül rólam, ha nem… - igen, nem kellett befejeznie a mondatot ahhoz, hogy megértsem.

- Nem. Én ezt már tényleg nem tudom elhinni.

- Akkor próbáld meg. Ez van…

- Ez van? Ez van!? Normális vagy!? Komolyan! Bánatodban idegösszeroppanást kaptál?

- Fejezd be. Nem tudok mit tenni.

- Rád sem isme… - az a régi érzés… Hirtelen megfogta a vállam és fölém kerekedett. Teljes erejével nyomott le, amitől levegőt is alig kaptam.

- Ha még százszor figyelmeztetsz, amiért nem vagyok önmagam, akkor bajok lesznek. Máskülönben pedig… Szórakozol velem? Nyomott egyet a karomon, aztán elengedett.

- Mi? – csúsztam hátrébb.

- Egyszer azért hisztizel, mert nem vagyok az a durva bunkó, aki eddig, máskor pedig azért, mert szerinted van egy jobb oldalam, amit nem mutatok. El kéne már dönteni, mi is lenne jó.

- Én nem hisztizek. Csak jót szeretnék.

- Mert azzal sok jót teszel, ha összezavarsz.

- Összezavarlak?

- Egyszer legyek ilyen, aztán meg legyek olyan…

- Hé, te… Képes lennél… Képes lennél megváltozni… Miattam? – nos, nem hiszem, hogy beletrafáltam, ugyanis egy ideig fapofával bámult rám, aztán megint felnevetett.

- Te mindenben a szerelmi szálakat látod? Egyszerűen arról beszélek… Tudod mit? Csak ne hisztizz. Beérem ennyivel.

És ez így ment. Napokig. Természetes fényt nem láttunk. Enni ugyan kaptunk és mondjuk nekem semmi bajom sem volt az élelemmel. Komolyan. Fokságban vagyunk, de olyan ételt kaptunk, amit egy hotelban szolgálnak fel. Ezek sem százasok. Meg akarnak kínozni? Hát, nem haladnak jó fele.

Egy éjjel Josh nyöszörgésére keltem fel. Kinyitottam a szemeim és lassan lebotorkáltam az ágyról. A látvány borzasztóan szíven ütött. A fal mellett feküdt, vagyis inkább fetrengett, közben szinte üvöltött a fájdalomtól. Gyorsan leguggoltam és az ölembe hajtottam a fejét. Szája széléből ömlött a vér, az egyik szemén hatalmas lila folt, arcán még több vágás, kék, zöld pacák mindenhol. Mintha verekedett volna. Persze a rontás…

Ez viszont még nem minden. A gyomrát szorongatta és ezt nem értettem. Óvatosan letettem a fejét a földre és lejjebb csúsztam. Lassan felhúzni próbáltam a pólóját, de nem hagyta. Csak nyomta, és nyomta a hasát. Egy jól irányzott mozdulattal „letéptem” a karját, majd felhúztam felső ruharészét. És itt szakadt el végleg a húr. Sokkal durvább, mélyebb sebek, erősebb színű foltok, és egy hatalmas nagy késsel csinált csík.

Eddig tartottam magam. Megpróbáltam higgadt lenni. Nem sajnáltam láthatóan Josht. De ezt egyszerűen nem bírtam tovább. Keserves sírás tört rám, amit még mindig halk levegővétellel lepleztem. Majdnem megfulladtam.

Hirtelen felálltam, leszedtem az ágyról a takarókat és a párnákat. Mondhatni, megpróbáltam kényelembe helyezni. egy ideig ültem mellette és néztem. Ő állta a tekintetem, majd lehunyta szemeit. Mikor már úgy éreztem, alszik, kezem végigsimítottam a haján, amitől egyből újra éber lett. Azt hittem, most lelöki magáról csukómat, de nem tette. Tűrte. Biztosan érezte, mennyire aggódom érte, viszont nem tette szóvá. Nem mondott semmit. Talán… Talán… Talán felfogta végre, hogy egyszerűen fáj így látnom?