III.évad 4.rész

4. rész

Másnap (valószínűleg reggel), a földön fekve ébredtem. Mellettem nem tartózkodott senki, ezért automatikusan felültem. Ch. Persze ő az ágyon nézelődött. Oké. Ez azért túlzás. Inkább csak nézett ki a fejéből. A kis piszok. Én lejövök mellé…

- Nem kértem, hogy gyere le mellém.

- Tessék? – kapcsoltam egyből.

- Úgy nézel, mintha nem akarnál hinni a szemednek.

- Hát, igen. Nem is akarok. – morogtam. – Szerinted hányadika van?

- November 11. – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Honnan tudod ilyen biztosan?

- Időérzék.

- Hogy mondod?

- Én csak éjszaka alszom. Összesen 11-szer hunytam le a szemem, amióta itt vagyunk.

- Hűha.

- Ne csodálkozz már ennyire.

- Nos, igen. Lassan hozzá sem lehet szólni. Bár nem mondja, de pontosan jól tudom, mi ennek az oka. Liza. Aggódik. És én is.

A következő pillanatban kinyílt az ajtó és az egyik fiú lépett be rajta.

- Itt a kaja.

- Mi van a húgommal?! – rontott neki Josh.

- Ez nem kérdez-felelek.

- De nem is kínzás. Azt sem tudjátok, mi az a szó! – vetette a szemére szinte mosolyogva.

A fiú nem szólt semmit, csak elindult kifelé.

- Kérlek! – szóltam utána. – Mond el, mi történt a kislánnyal.

- Megmondtam, hogy nem!

- Nagyon fontos lenne tudnunk.

- Ide figyelj! – lépett hozzám, majd megszorította a nyakamat. – Itt nem az van, amit ti akartok. Örüljetek neki, hogy veletek ilyen jól bánunk. Egyelőre.

- Mégis csak a húga! Legalább annyit mondj el, hogy bántottátok-e! – remegtem az idegtől. Kikeltem magamból. Bár nem az én testvéremről van szó, de akár lehetne így is.

Hirtelen kezdett el csípni az arcom. Egy jó pár másodperc kellett, mire felfogtam… Pofon vágott. És egyre rogytam le a földre. Ő rugdosott, ütött. Nekem pedig előugrottak a szörnyű emlékek. Ledermedve, meredten bámultam magam elé, miközben pörögtek előttem a képek. Minden egyes pillanat, amit átéltem régen. Régen… 14 évesen. Mikor annyi teher nehezedett rám. Legfőképp az apám. A szinte mindennapos ordibálása, fenyegetése, félholtra verése. Kirázott a hideg. Lebénultam. Most is csak tűrtem és tűrtem. Mert mi mást tehetnék? És mi ez? Valami nedves gördült le az arcomon… Aztán megint és megint… Sírtam. Viszont hang nem jött ki a torkomon.

- Hagyd abba, te állat! – Josh akkorát rántott bántalmazómon, hogy az szinte elesett. Vámpír képesség ide vagy oda. Ő még képességek nélkül is erős. Odasétált hozzám, majd leguggolt elém. A fogva tartónk, pedig undorítóan gonoszul felnevetett és távozott.

Megpróbáltam felülni, de legalább ötször kudarcot vallottam. Amikor mégis sikerült, a már álló fiú karjaiba vetettem magam. Úgy gondoltam, ha már megmentett, talán kivételesen más lesz. Tévedtem. Abban a pillanatban lökött el magától. Nekiestem a falnak és sírós tekintetem rászegeztem egy pillanatra.

Percek telhettek el, de én óráknak éreztem, mire lehajtott fejjel, bőgve kezdtem el hangosan kiabálni.

- Igazad volt! Teljesen igazad volt! Hogy lennék én képes bántani valakit?! Ha a jó ügy érdekében is! Hiszen még magamat sem tudom megvédeni, nemhogy mást! – szipogtam. Beszédemet nem kizárt, hogy a szobán kívüliek is hallották. – Gyenge vagyok! Nem tudok segíteni neked! A saját életem sincs rendben! Sajnálom! Annyira sajná… - úgy gondoltam, minden erőmmel zokogok. Tévedtem. Lépteit ugyan nem hallottam, csak éreztem, ahogyan leül mellém, egyik kezével átkarolja derekam, a másikkal megfogja kezeim és szavak nélkül csitítgatni kezd. Itt ömlött ki a tenger szemeimből. Ő sajnálatnál többet egyáltalán nem érzett. Szerelem? Á, dehogy. Mégis, olyan jól esett. Megmagyarázhatatlan melegséget éreztem abban a percben. Óvatosan vállára hajtottam fejem és akkor végre megszólalt.

- Nem vagy gyenge. Egyszerűen csak félsz.

Többször felriadtam. Tudom, hogy folyton álmodtam, de egy kép sem villan be miről. Rémülten pislogtam fel, aztán tudva, hogy ott van mellettem Josh, kicsit megnyugodtam. Később vegyes érzelmekkel keltem fel. Még mindig abban a pózban ültünk, amiben elaludtunk. Vagyis elaludtam. De ahogy ránéztem, egyből megint elkezdett futkosni a hideg a hátamon. Újabb vágások az arcán. Annyira csodálom. Hogyan tudja kibírni ezt a sok kínt és szenvedést? Miért tud ilyen könnyen megbirkózni a lehetetlen helyzetekkel is rezzenéstelen arccal? Jaj, Istenem! Miért nem lehetek ilyen erős, mint ő? Vagy, ha nem is ennyire… Csak egy kis bátorságot szeretnék.

Tekintetem Joshon felejtettem. Kicsit hátra is hőköltem, mikor hirtelen kinyitotta szemeit. Biztos nagyon rémült arcot vághaţtam, mert ráhibázott arra, amiért az előbb majdnem megint sírva fakadtam.

- Újabb sebek, igaz? – sóhajtva bólintottam, aztán lehunytam a szemem.

- Nem értem. Lassan két hete itt tartanak minket, mégsem tettek eddig semmi komolyabbat.

- Á, dehogy tettek. Csak én már éppen a végét járom, mert belepusztulok a fájdalomba. Tegnap este pedig tök jól érezted magad, miközben majdnem halálra rugdostak.

- Jó, de nem tettek tűzbe, nem sebesítettek meg minden áldott nap kézzel, vagy valami eszközzel.

- Akkor mégis mik ezek a képemen? – mutatott a durva hegekre.

- Tudod, a rontásokra van ellenszer.

- Ellenszer?

- Mondjuk egy bájital vagy esetleg egy növény…

- Hát, kösz. És honnan a bánatból szedjek?

- Nem feltétlenül kézzelfogható.

- Na, ez egyre érdekesebb. Tehát… Szerezzek valami ellenszert, ami nem kézzelfogható, de mégis eltűnnek ezek. – mutatott az arcára.

- Ahj. Egyáltalán nem ezt mondtam. Csak lehet…

- Felfogtam. Viszont amint látod, egy széken meg egy ágyon kívül nem igazán található itt semmi.

- Ez igaz. – ismertem be csalódottan. Mert végül is mennyi az esélye annak, hogy itt bármiből gyógyszert tudnánk készíteni? – Nincs semmi ötletem. Tényleg nem tehetünk mást. Várunk.

- Mit eszel azokon a kisfiúkon? – sóhajtott nagyot.

- Mi? – néztem rá hirtelen, mint egy ufóra.

- Van a narkós, akit istenítenek a csajok. Az, akivel szinte mindig együtt mászkálsz. És annak a testvére. Aztán most nemrég bejött a képbe a szomszédcsávó. Mond csak, egyszerre hány pasival kavarsz?

- Először is. Nem kisfiúk. Másodszor: Reiko a mostohatesóm, Akatsu az egyik legjobb barátom, a bátyával, Aretoval nem is szoktam találkozni, ráadásul van barátnője. Daniel pedig a szomszédom. Ennyi.

- Mindegy is. A legidegesítőbb a hipobőrű.

- Keyko? Miért?

- Ch. Komolyan kérdezed? Teljesen beléd van zúgva. Ne mond, hogy nem vetted észre.

- Ugyan. Ő is csak a mostohatesóm.

- Szerinted.

- Nem szerintem. Ez így van.

- Akkor nagyon vak lehetsz. Komolyan. Ahogy rád néz, megvéd, félreérthető dolgokat mond. Valószínűleg te vagy az egyetlen, aki nem vett észre az egészből semmit.

- Valóban?

- Valóban. – vigyorodott el pimaszul.

- És te mindezt honnan tudod?

- Vámpír vagyok. Gyorsaság, ravaszság, megfigyelőképesség.

- Vagyis leskelődtél utánam?

- Valahogy úgy. – őszintesége meglepett. Azért egy ilyen dolgot nem lehet ennyire lazán közölni. – Ebből is tudom, hogy rád van kattanva a kisgyerek.

- Veled egyidős.

- De úgy néz ki, mint egy 10 éves. Még szerelmet sem tud vallani.

- Oké. Tegyük fel. Szerelmes belém. És akkor mi van? Csak nem zavar?

- Ugyan miért zavarna? Felőlem annyi pasival jársz, amennyivel akarsz. Nem különösebben izgat.

- Az előbb azt mondat, idegesít Keyko.

- Idegesít, de nem azért, mert beléd esett.

- Hanem?

- Hanem, mert vámpír. És elég nagy képességekkel rendelkezhet, ha állta a sarat, mikor verekedtem vele.

- Nem vagy normális. Ő nem vámpír!

- Most mi az? Szerinted csak úgy vissza tudott nyomni? Ne röhögtess már.

- Ch. Lehet, hogy csak ezzel akarod kimagyarázni az akkori gyengeségedet.

- Persze. Minden vágyam. – vakkantotta cinikusan. – Viszont, nem értem. Miért nem tudod elhinni, hogy vámpír? – húzta fel a szemöldökét.

- Mert nekem nem mondta.

- Hát vajon miért? Te sem mondtad el neki. Vagy de?

- Dehogy.

- Akkor ő miért mondaná? – oké, ez jogos kérdés.

- Jó, mindegy. Hagyjuk ezt.

- Felőlem. Majd idővel te is belátod, hogy igazam van.

- Ah. – ezzel a sóhajtással annyiban is hagytuk a „Keyko vámpír?” témát. Vagyis inkább csak a vámpír részét.

- És, jobban csókol, mint én? – akkora lendülettel kaptam fel a fejem, majdnem lerepült a nyakamról.

- Hogy mondod?

- Megcsókolt már egyszer, nem? – bökte oda nagyon lazán.

- Te minden egyes rezzenésemet nyomon követted?

- Nem. Csak, ha unatkoztam.

- Á, tehát neked az az unaloműzés, hogy mások után szaglászol?

- Nem. Csak utánad.

- Miért?

- Mert érdekelsz. – nézett mélyen a szemembe.

Megdöbbenve gondolkoztam el. Úgy gondoltam, mielőtt megszólalok, végig kéne gondolnom, hogy most mi is van pontosan.