II. évad 33. rész

33. rész

Reggel az izgatottságtól majdnem elhánytam magam. Oké. Gyakoroltuk a kémiát. És igen, valamennyire megértettem, de akkor is. Milyen szívás már. Mindenből ötös, négyes vagyok, kémiából pedig kettes vagy hármas. Az angol sem megy a legjobban.

Az első óra osztályfőnöki. A tanár beszélt a Halloweenról (bár szerintem fölösleges, hiszen addig egy hónap hátra van), papírgyűjtésről, valamint megjegyezte, hogy nem kéne megrongálni az udvaron lévő padokat.

- Rendben. Körülbelül ennyi is lenne. Ó, és Toyuya nem jött be múlt héten, tehát a bizonyítványa még nálunk van. Valaki elvinné neki? – senki nem tette fel a kezét (nem meglepő módon), tehát a tanár újra szólt. – Gondoltam. Akkor Inoku, te vagy a padtársa, szóval, ha megkérhetnélek… - költői kérdés. Akár vállalom, akár nem, akkor is rám sózza. Ezt is megtapasztaltam az elmúlt hetek során. – Juttasd el hozzá, minél előbb.

Szuper. Miért pont nekem kell? Az ofőnek nincsenek még remekebb ötletei?

Második órában megírtuk azt a bizonyos dolgozatot. A magyarral semmi gond nem akadt, a matek is ment, angolt nem tettek bele, hála istennek. Viszont a kémia… Molekulák, ionok, vegyületek, oldatok… Az elméleti részt, most is kiráztam a kis újamból, de a számolások már más téma.

Suli után lassan baktattam hazafelé, kezemben Josh bizonyítványával, otthon pedig csak ledobtam a cuccom, aztán indultam is volna, ha Kyle nem állít meg az ajtóban.

- Elkísérjelek?

- Nem kell, köszi.

- Biztos?

- Biztos.

- Mi van, ha bántani fog?

- Nyugi, vigyázok.

- De én akkor is jobban…

- Szia.

Huh. Régen aggódott ennyit miattam. Mondjuk megértem, csak hát, nem lehet minden percben mellettem. Mellesleg, ha minden kötél szakad, akkor meg tudom védeni magam.

Rendes tempóban közeledtem a ház felé, ahol ő lakik. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Félelem, kíváncsiság, türelmetlenség. Zaklatott voltam és ziláltam.

- Oké, lehiggadok. – nagyot sóhajtva csengettem be a házba. Hevesen dobogó szívvel, idegesen ácsorogtam, míg végül nagy lendülettel kinyílt az ajtó. A félfának lazán nekidőlve állt velem szembe, elaludt hajjal, karikás szemmel, totálisan meggyötört arccal. Így egy kicsit furán mutatott.

- Na, mi van? Hiányoztam?

- Persze. Nagyon. – durván nyújtottam oda a bizonyítványát.

- Miért te hoztad el?

- Mert más nem volt rá hajlandó, és az osztályfőnök nekem adta oda. – mikor elvette a kiskönyvet, megláttam a másik kezén egy hatalmas sebet. Vagyis, pontosabban inkább egy hatalmas vérfoltot a karján. Ijesztő látványt keltett, majd hogy nem sokkolt. Sajnos a kíváncsiság, nálam nagyúr. – Mi történt a kezeddel?

- Baleset. – már csapta volna rám az ajtót, de a kotnyelességemnek köszönhetően megállítottam.

- Megvágtad?

- Ja.

- Hogyan?

- Elejtettem egy kést, és elvágta a karom.

- Mélynek tűnik.

- Aha. Na, csá.

- Hé, le kell tisztítanod, mielőtt elfertőződik.

- Ne mond meg, mit csináljak. – megint megpróbálta becsukni az ajtót, ismét sikertelenül. Komolyan, magamból kifordulva siettem be a házukba, azon belül a konyhába. Kerestem egy rongyot, bevizeztem, aztán ész nélkül törölgettem le Josh karjáról a tengernyi mennyiségű vért. Csak azzal nem számoltam, hogy több mint egy hónapja egyáltalán nem ittam. Émelyegni kezdtem, fájt a gyomrom. Egyre nehezebben láttam. Félreértés ne essék: szó sincs arról, hogy kívántam a vörös folyadékot, hanem inkább lassan undorodtam. – Mi bajod van? Hahó? Hallasz? – rázogatott Josh. Amikor észrevette, mi lehet a problémám, arrébb lökött, valamint lefogta a sebét, aztán keresett egy száraz törölközőt és rátekerte. Hamarosan én is kezdtem jobb állapotba kerülni. – Na, ne mond már, hogy nem szoktál vért inni. – nevetett ki.

- Képzeld, nem szoktam. – a szekrényhez botorkáltam, ahonnan a törölközőt vette ki, és hál’ istennek találtam benne fáslit is. A karjára kezdtem tekerni.

- Hm. Abba bele is halhatsz. Pontosan milyen régóta is vagy vámpír?

- 14 évesen váltam azzá. Viszont szoktam művért inni. Csak mostanában nincs lehetőségem elkészíteni. De hagyjuk. – felálltam mellőle és a kijárathoz indultam.

- Hé, minek segítettél? Nem leszek veled kedvesebb.

- Tudom. – léptem még egyet.

- Akkor, miért tetted?

- …

- Na?

- Fogalmam sincs. Csak segítettem és kész. Semmi oka nincs.

- Aha. Én tudom az okát. Be-lém-zúg-tál. Belémzúgtál.

- Megőrültél?

- Tehát még mindig tagadod? – érdekes. Nem gondolja komolyan, érzem, hogy csak heccel, viccből mondja.

- Igen, mivel te lennél az utolsó, akibe beleszeretnék.

- Értem. Tehát, nem zavar, ha ezt csinálom? – csuklón ragadott. Az érintése hidegen hatott a bőrömön. Maga felé fordított és megcsókolt. Próbáltam szabadulni, de nem hagyta. Ez a csók másabb volt, mint a múltkori. Most nem az a hideg érzés járta át a testem, nem féltem, hanem érzések milliói keringtek bennem, amiket nem tudok megmagyarázni. Sok-sok szokatlan érzés és… Gyűlölet. Temérdek gyűlölet. Miért gyűlölöm? Egyértelmű. Hiszen csak így megcsókol. Értelme nincs. Velem pedig ne játszadozzon.

Végre sikerült ellöknöm magamtól. Ő vigyorgott, én dühös lettem. De ahelyett, hogy csapkodtam volna, egészen más történt. Elsírtam magam. Olyan keserves sírógörcs kerített hatalmába, ami a legfélelmetesebb rémálmaimban sem jött rám. Ami a legjobb: fogalmam sincs, mi okból.

- Most meg mi bajod van? Egy csóktól máris sírva fakadsz? – gúny áradt hangjából. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni ezt a keserves bőgést. Bánatomban, üvöltözni kezdtem.

- Mit képzelsz te magadról?! Vedd már tudomásul! Nem egy játék vagyok! Nem csinálhatsz velem azt, amit akarsz! Ha kedved szottyan, nem csókolhatsz meg! Érző ember vagyok! Játssz mással! Használj ki mást! – gyermeksírásra lettem figyelmes, azt követően egy kislányt láttam a lépcső alján gubbasztani felhúzott lábakkal. Ő Liza, ha jól emlékszem. Josh húga.

- Liza menj fel a szobádba! – kiabált rá a mellettem álló idegbeteg fiú.

- Ne ordibálj vele, megijedt. – szóltam rá, aztán a lány elé siettem.

- Miért kiabáltok? És bátó miért kiabálsz velem is?

- Nincs semmi baj, csak egy kicsit feszült most a bátyó. Nyugodj meg.

- De ugye nem fog bántani? – tetszik. Úgy beszélünk Joshról, mintha itt sem lenne.

- Bántani? Dehogy. Miért? Bántott már valaha? – most esett le ez a kérdés. Bántani? A saját testvérét is képes bántani?

- Nem, engem nem. Csak apu…

- Liza! – erőteljesen szólt rá. – Kérlek, menj a szobádba, mindjárt én is megyek. – a kislány szót fogadóan lépkedett felfelé, én meg ledermedve álltam a lépcső előtt és csak dadogtam.

- Te… te… te… meg… megölted… az apádat?

- Ez bonyolultabb, mint gondolod.

- Igen? Ugyan miért lenne az? Tudod, sok mindent megtapasztaltam már veled kapcsolatban, de, hogy ilyenre legyél képes… Jobb, ha nem kerülünk egymás közelébe.

- Figyelj. Én nem vagyok gyilkos.

- Valóban?

- Valóban. Nem azért ölök, mert úgy tartja kedvem, vagy, mert vér kell. Szó sincs ilyesmiről.

- Akkor?

- Nos… 14 éves voltam, amikor Liza 3. Anyukánk 12 éves koromban halt meg betegségben. Apánk egy évvel anyánk halála után rendesen drogozott valamint ivott. Többször vert meg engem. volt olyan, mikor Lizát csak úgy tudtam megvédeni, ha egy szobában aludtunk. Egy nap azonban a húgomat akarta megverni, aminek én ittam meg a levét, hiszen nem hagyhattam. Véres állapotomban, szinte teljesen eszméletlenül fekve, csak az a megoldásom jelentett kiutat. Meg kellett ölnöm. Azóta én nevelem egyedül. Amikor iskolában vagyok, szigorúan bezárom a szobájába, bekapcsolok neki valami filmet és viszek inni, enni valót. Így élünk.

Egy hang sem jött ki a torkomon. Csak meredten bámultam a padlót. Megszakadt a szívem. Neki és a húgának ilyen fiatalon kellett kiállnia ezeket? Nem bírtam tovább, ezért fogtam magam és hazafutottam. Tehát az életünk múltjai hasonlítanak. Ugyanúgy meghalt az anyukánk, ugyanúgy bántalmazott az apánk, ugyanúgy próbáltuk védeni a testvérünket és ugyanúgy éltünk, egy különbséggel: Joshnak az apjával kellett végeznie.

Futottam, és futottam, aztán szokásomhoz híven belebotlottam valakibe.

- Ó, bocs, nem figyeltem.

- Aha! Most már kvittek vagyunk. – mosolygott kedvesen Daniel.

- Á, te vagy az?

- Teljes életnagyságban. De… Mond csak. Üldöznek, vagy a maratont próbálod lefutni?

- Egyik sem. Csak valakitől jövök.

- Értem. Tehát zaklatott vagy.

- Nem igazán. Igazából meg tudtam valami olyasmit, ami meglepett. Mert, hát… Várjunk csak! Semmi közöd nincs hozzá!

- Jól van, na. Nyugi. – eszméletlen. Hogyan tud ilyenkor is mosolyogni? Hiszen most kiabáltam le a fejét. – Ne legyél feszült Mici.

- Ne szólíts így.

- Miért?

- Mert van, vagyis volt egy olyan barátom, aki mindig így hívott.

- És?

- És, nem szeretem már ezt a nevet, mert rá emlékeztet. Sőt! A te nevedet sem szeretem.

- Hm? Miért? – nevetett fel.

- Mert így hívták a legjobb barátomat.

- És? Hívták? Talán meghalt? – kérdezte félve a válaszomtól.

- Nem, az az nem hiszem. Nem tartjuk a kapcsolatot.

- És ez jó, vagy rossz?

- Idióta! – kiabáltam rá, aztán be is rontottam a kapunkon. Hogy lehet ilyen hülye ez a srác? Nyílván örülök a legjobb barátom elvesztésének és ezért beszélek erről olyan búskomoran. Egyértelmű.

- Hali Micu! Na, hogy ment?

- Hagyjál. – rohantam el Kyle mellett egyenesen a szobámba.

Amit Joshról megtudtam… Nem semmi. Pedig kívülről, na, meg a stílusa alapján nagyon úgy tűnik, mintha egy érzéketlen, bunkó, erőszakos rosszfiú lenne. Úgy tűnik… Aha! Tudtam! Annyira tudtam! Senkinek nincs igaza vele kapcsolatban. Tényleg nem magától vált ilyenné, hanem a múltja miatt. Annyira tudtam! Tehát valójában egészen más lehetne, ha az apja más lett volna. Ez… Ez… Ez annyira… Szomorú.