II. évad 27. rész

Hali!

Túléltem az első napot az új tanévben. Egy osztálytársamat idézve: „Mi lettünk a legnagyobbak a suliban”. Nektek milyen volt a suli kezdés? Hányadik osztályba mentetek?

27. rész

Hazafele indultam. Beugrottam még a boltba nyalókáért. Igazából csak azért, mert megkívántam az édességet. Vajon kivel találkoztam a házam előtt?

- Helló.

- Szia. Miért állsz a kapumban?

- Délután elhagytad a karkötőd.

- Mikor? Hiszen haza is hoztál.

- Igen, de amikor öltöztem át, bele volt akadva a pulcsimba.

- Oké, kösz. És… Bocsi a viselkedésem miatt. Igazából, nem vagyok nyafogós, csak változó a természetem.

- Nincs gond. Amúgy be sem mutatkoztunk. Az én nevem Daniel. – Daniel…

* - Nem mehetsz el! Pont most! Mit csinálok nélküled?

- Sajnálom. Nem én akarok elmenni. Te is tudod, hogy a szüleim egy színvonalas középiskolába akarnak beíratni.

- Mond meg nekik, hogy te nem akarsz menni.

- Nem lehet. Anyukám beteg, te is tudod nagyon jól. Lehet, meghal. Ha ezt szeretné, akkor teljesítem.

- És én? Mi lesz velem? Nyolc évig számíthattam rád. Átváltoztattál vámpírrá. Tudod, vagyis látod, milyen nehéz nekem. Az egyetlen voltál, aki mindig mellettem állt. Hogyan szerzek barátokat?

- Szép, okos, vicces csajszi vagy. Tuti, hamar megkedvelnek.

- Aha. Tudod mit? Hagyjál békén! Nem érdekelsz soha többet! Legjobb barátok örökre, mi? Persze. Legjobb barátok soha!!! *

- Hahó. – lengette előttem a kezét a fekete hajú fiú, akit ezek szerint Danielnek hívnak. Egy szó nélkül berohantam a kapun, fel a szobámba, az ajtót pedig magamra zártam. Istenem. Így visszagondolva az utolsó beszélgetésünkre, nem ő volt a hibás. Hiszen a szülei kényszerítették erre. Tehát, amiket a fejéhez vágtam akkor, egyáltalán nem volt igaz. Ez a srác… Jobb, ha nem találkozok vele többet, mert a neve mindig emlékeztetne a régi legjobb barátomra.

- Micu! Indulhatunk?

- Már öt óra van, Keyko?

- Igazából elmúlt öt óra.

Míg a tropikáriumba beértünk, beszélgettünk.

- Ma még nem láttam Reikot. Bementél már hozzá? – kérdeztem.

- Zárva van az ajtaja. Gondolom, alszik, vagy zenét hallgat, mivel kérdezgettem, de nem adott választ.

- Értem. Majd én beszélek vele.

- Kérdezhetek valamit?

- Ühüm.

- Miért ilyen jó a viszonyod vele? Állandóan a szobájában lógsz.

- Nos, - ez kínos helyzet. – jó hülyülni vele, plusz mindig felvidít és eléggé kedvelem.

- Kedveled?

- Ezen meglepődsz? Hiszen őt mindenki szereti.

- Jellemző.

- Ezt meg, hogy érted?

- Helyes, vicces, aranyos. Lányok álma. Nem szükséges megismerni, hiszen anélkül is a karjaiba veti magát minden lány. Ha látnak egy jóképű fiút, egyből a lábai előtt hevernek.

- Mi? – megálltam, ezért kénytelen volt, ő is megállni. – Tény és való: nem ismerem. De nem is szerettem bele. Egyszerűen szimpatikusnak találom. Mit gondolsz te rólam? Mi vagyok én? Valami sarki… Tudod, mire célzok. Én nem ismerem Reikot, te pedig nem ismersz engem.

Utunk további része csendesen telt. Mi volt ez a számonkérés? Nem mindegy neki, mit érzek a tesója iránt? Lassan mindenki megbolondul? Miért ilyen hosszúak a napjaim mostanában?

- Oké, leírtam a szükséges adatokat, már csak a delfin és a cápa kell.

- Jó, én összeírom a delfint, te pedig a cápát.

- Szuper!

Egy óriási akváriumban találtam meg az egyetlen delfint.

- Lássuk csak. Szürkés bőr, hosszúkás orr, emlős. A neve. Öm. – a táblához vetem az irányt. – Ez az! Kardszárnyú delfin. Kész is.

Megláttam valami liláskék halat. Azt hiszem, csikóhal. Előkaptam a telefonom és készíteni akartam egy képet. Csakhogy a memóriám megtelt. Nagyon jó.

- Akkor eltárolom az agyamban.

- Vagy használhatod a fényképezőmet.

- Keyko! Már megint, mit ijesztgetsz? – nevetett, én elvettem a fényképezőt és mire visszafordultam a halacska eltűnt. – Aj, hol vagy? Kerülj elő, azonnal. – hallottam, ahogy Keyko kuncog, majd elhallgat. Ajánlom is neki.

- Halacska? Csak egyetlen egy képet szeretnék készíteni. Gyere elő. – beszéltem, viszont nem sok értelmét láttam. – Ez elúszott. – leültem az akvárium előtt elhelyezkedő padra.

Kicsivel később, éreztem, ahogy átölel valaki. Felnéztem. Keyko csukott szemmel hajol mögöttem, karjai a hasam fölött, összekulcsolva. Ez irtó kínos. Ami még jobban aggaszt: hevesen dobog a szíve, a levegőt kapkodja és még valami számomra beazonosíthatatlan érzés is kering benne.

- Keyko, mit csinálsz?

- Szeretted volna, ha átölellek, nem?

- Igen, éjszaka. Amikor nagyon zaklatott voltam.

- Igaz. Nincs éjszaka, viszont azért bepótoltam, amit elhalasztottam.

- Aha, köszi. Induljunk haza.

- Hát, jó.

- Mennyi halat sikerült összeírni?

- Körülbelül 80 darabot.

- Az szép!

- Köszönöm a segítséget.

- Nem tesz semmit.

- Egyébként, láttad ma Ambryt a suliban?

- Csoda történt! Végre helyesen mondtad a nevét! Amúgy nem, nem láttam, még órán sem.

- Értem.

- Hé, csak nem ő az a lány, aki iránt érdeklődsz? – vigyorogtam idétlenül.

- Ö... – elpirult. Tényleg elpirult!

- Anyás! Ne már! Ez komoly? Bocsi, de nem bírom ki, hogy el ne nevessem magam. Kajak Ambry jön be neked? Jobbat nem találtál?

- Izé…

- Jaj, ne. Ne is magyarázkodj. Ezek után szívesen segítek neked megismerni.

- De…

- Szóval, hisztis, nyávogós, cicababa, pasi faló, divatmániás, gonosz. Nem nagyon ismerem, viszont ezt bírtam leszűrni a viselkedéséből.

- Oké, viszont én…

- Ja, igen. Imádja a rózsaszínt és a helyes fiúkat. A helyedben elcsúfítanám magam, vagy elköltöznék egy messzi-messzi-messzi-messzi-messzi vidékre.

- Figyelj már rám egy kicsit. – megállt és megfogta a kezeim. – Nekem nem Ambry tetszik, hanem… - elakadt a szava. Így reagálni, mert nem hallgattam meg?

- Hanem? – vívódott magában. Nem bízik bennem? Vagy miért nem mondja el, ki az?

- Hagyjuk, inkább menjünk haza. – elengedett és továbbsétált, én pedig követtem.

- Na, mond már el. Kíváncsi vagyok.

- Nincs jelentősége.

- Dehogy nincs. Igenis van.

- Nem fontos.

- Hogy mondhatsz ilyet? Őszintén érdekel téged az a lány?

- Igen.

- Akkor? Mond el, ki az, hogy segíteni tudjak.

- Már segítettél.

- Aha. Tehát Ambry.

- Nem érted.

- Értem én, hidd el. Segítettem azzal, hogy elmondtam, milyen. Nem kell megköszönnöd. Most megyek Reikohoz, oké?

- Elmegyek a boltba, neked kell valami?

- Remélem hallottad, amit mondtam. De nem kell semmi. Akkor majd talizunk otthon.

- Várj! – ebből a karvisszarántós dologból elegem van.

- M-mi az?

- Nem Ambry az a lány. Csak szerettem volna, ha tudod. – elengedett és továbbsétált. Ehhez, miért kell ilyen komoly fejet vágni? Mindenesetre, akkor sem hiszek neki.

- Megjöttem! – trappoltam be a házba, persze válaszra nem számítottam. Reiko és én vagyunk itthon. Örülök, így tudok vele higgadtan dumálni. Szökdeltem a szobája felé, majd bekopogtam, aztán lenyomtam a kilincset. Nem nyílt. Tényleg magára zárta.

- Reiko, én vagyok az. – reakció nuku. – Kérlek. Ha hallasz, akkor válaszolj. – még mindig semmi. – Reiko, nem viccelek, nyisd ki az ajtót! – beszélhetek neki is. Hallgat rám? Persze, hogy nem. Aha! Van egy ötletem.

Öt perc múlva visszatértem egy bögre forró kakaóval és egy csomag nápolyival.

- Reiko, angyalbogaram. Nyisd ki az ajtót, van nálam kakaó. – hihetetlen. Még erre sem reagál. Oké.

Szememmel erősen koncentráltam a zárra. Nem egy egyszerű dolog, mozgatni valamit az akaratommal. És… És… És… Megvan! Benyitottam, a gőzölgő italra nézve, nehogy kiöntsem, majd becsuktam az ajtót. Felfigyeltem és egyből kiejtettem kezemből a tálcát.