III.évad 6.rész

6.rész
Fájt. Minden porcikám. A lábujjaimtól, egészen a fejem búbjáig. Egy ideig még a szemem kinyitása is problémát okozott. A szobában találtam magam, az ágy mellett. Megmozdítottam a lábam, de abban a pillanatban akkorát sikítottam, hogy a falak beleremegtek. Nem az állapotom miatt, vagy azért, mert fájt... Csak egyszerűen oldalra pillantottam, ahol Josh feküdt. Jó, eddig sem vett fel normális formát, viszont amit akkor láttam... Vérfagyasztó. Az arcából alig lehetett kivenni a vonásokat, annyira eltorzult. A homlokán foltok, az arcán mély vágások, az egyik szeme feldagadva, a karjain horzsolások, sebek, mindenhol vérzett, egy ép felület sem volt testén. Lassan lélegzett, a normálisnál lassabban, eszméletét egyértelműen elvesztette, ennek ellenére én elfelejtve saját fájdalmaimat térdeltem mellé és szólongattam. Persze rájöttem, hogy semmi értelme, tehát a homlokára tettem a kezem, ami égni kezdett. Olyan forróságot talán akkor éreztem először. Még a fociválogatás utáni dühömhöz sem tudtam hasonlítani. Ismét sírva fakadtam. Most a tehetetlenségem miatt, mert mit tehetek érte? Nincs víz, nincs tea, nincs tiszta ruha, nincs semmi. Gyengék vagyunk mindketten. Később rájöttem, hogy valamit mégis tehetek. Végtagjaim remegtek ugyan, ennek ellenére, óvatosan magamra támasztottam, majd szó szerint bedöntöttem az ágyba, kényelembe helyeztem. Oldalra feküdtem mellé, és csak néztem őt. Mindig olyan kemény, hideg, durva, még veszély esetén is hű marad magához, ellenben ilyenkor... Alvás közben, annyira ártatlan, annyira aranyos. Ugyan észreveszem arcvonásain (már amennyi kivehető) a fájdalmat, a szenvedést. Úgy nyomja a szívemet a bánat, annyira sír a lelkem, amennyire még soha.
Óvatosan közelebb csúsztam hozzá, aztán a hajához értem. Mindig tiszta, jó illatú, ápolt, azonban most... Száraz, elhanyagolt. Nem mintha az enyém különb lenne. Amint simogattam a fiú hajszerkezetét, valami megmozdult bennem. Illetve... A bal mellkasomban. Mintha ki akart volna ugrani belőle valami. Sosem éreztem hasonlót. Talán akkor kezdett bennem tudatosulni az, ami elég régóta tarthatott... Amit elnyomtam magamban tudat alatt... Amit nem vettem észre... Amit tagadtam...
*- Mic, muszáj suliba menned.
-Nem megyek.
- Hé, ha nem mész, akkor évet kell ismételned. És, ha jövőre sem mész, akkor megint ismételhetsz, aztán végül eltanácsolnak, nem érettségizel, így nem lesz belőled senki.
- Kyle, hagyjál.
- Hogy hagynálak? A húgom vagy. Fontos a jövőd számomra is.
- Könnyen beszélsz. Nem neked fura a külsőd. Nem téged közösítenek ki.
- Mic...
- Ne is törd magad.
- Kár, hogy nem egy suliba járunk. Akkor meg tudnálak védeni. De...
- Csak hagyjál. Nem megyek.
Napokig így ment minden. Bezárkóztam a szobámba, csak fontos dolgok miatt jöttem ki. Kyle rengetegszer könyörgött, hogy menjek iskolába, és ne rontsam el a jövőmet, de nem hallgattam rá. Aztán egy nap... Mégis elindultam. Tetőtől talpig fekete cuccban léptem be az osztályterembe, elsétáltam az utolsó padig, leültem és egészen addig semmi gond nem is akadt, míg meg nem jött a Miss Plasztik. Minden közösségben vannak olyan lányok, akik kitűnnek a többiek közül. Legtöbbször nem jó értelemben, mégis mindenki bírja őket egy bizonyos szintig, valamint általában vezetőjük is akad. Ahhoz, hogy te is közéjük tartozz, három dologra kell szert tenned: Pénzre, hírnévre, flegma stílusra. Nos, a mi osztályunkban sem történt ez máshogy.
- Na, mi van, Inoku? Rég láttunk. Év eleje óta nem sokat jársz be. És mi ez a fekete cucc? Talán emós lettél, vagy valami boszorka? Nincs színes ruhád? Olyan unalmas vagy. Várj. - gyorsan történt minden. Kivette az egyik csicskása kezéből a tejeskávét, és végigöntötte a ruhámat. Akkoriban nem igazán tudtam könnyen uralkodni magamon, ennek köszönhetően, hevesebben reagáltam, mint azt megengedettnek találták a szabályok.
- Ezt miért kellett?! - álltam fel hirtelen.
- Most mit pattogsz? Csak egy kis színt vittem az életedbe. - nevetett lenézően, ami persze az osztályból is kiváltotta a jókedvet.
- Szemét! - nem tagadom. Akkora pofont kevertem le neki, talán a szomszéd teremben is meghallották.
- Te cafka! - teljes erejéből megtépte a hajam, én viszont a lábánál fogva repítettem hanyatt. Közben hívták az igazgatót, aminek a levét természetesen én ittam meg. Kicsaptak.*
- Te, mit csinálsz? - hallottam meg magam mellől Josh hangját, akin ott pihent a kezem. Nagy szemekkel bámult rám, amit viszonoztam, majd elkaptam karom.
- A...A...A szemed... Nagyon be van dagadva.
- Nem mondod? Alig bírom kinyitni, szerinted nem vettem észre?
- Öm... De? - beállt a csönd. Félelmetes csönd, később hirtelen megszólalt.
- Félek. Nagyon. - idő közben elfordult a másik irányba, ezért a hátával szemeztem.
- Mitől? - lepődtem meg.
- Velünk ezt tették. Mi épphogy túléltük. Ha a húgommal teszik, belehal... - a mondatot nem bírta befejezni, mert sírni kezdett. Átéreztem a helyzetét, de a viselkedése megijesztett. Ha Josh... Pont Josh sír előttem, akkor az azt jelenti, hogy ő is összeomlott...