II. évad 37.rész

37. rész/évadzáró

A napjaim ólomsúlyúnak tűntek. Elteltek hetek úgy, hogy még csak nem is érzékeltem. Tényleg olyan lettem, mint egy élőhalott. Vagyis, inkább kezdtem hűen viselkedni a fajomhoz. Az okáról fogalmam sincs. Elzárkóztam. Csak akkor beszéltem, mikor muszáj volt. Válaszolgattam a tanároknak, otthon megpróbáltam kevésbé fancsali képet vágni. Lunával és Akatsuval beszélgettem, de nem éppen úgy, ahogy legjobb barátok szoktak. Barátnőm áradozott Aretoról, barátom a spanyolvizsgáját emlegette. Nagyon örül és persze én is, mert sikerült. Tehát így értünk el október 31. napjához. Estére járt az idő, amikor Elena beállított 7 jelmezzel. Reikon és rajtam kívül már mindenki választott göncöt. Illetve előre kértek cuccokat, amiket aztán a mostohánk kikölcsönzött. Leyla fekete macska, Keyko varázsló, Reiko Jeff the killer, Lola drakula menyasszony, Kyle pedig Lol hatására drakula vőlegény szerkót húzott magára. Nekem maradt a tündér vagy a boszorka maskara.

- Na, melyik szeretnél lenni Micu? – tette fel a költői kérdést Elena.

- Inkább egyik sem.

- Hé, nem hagyhatod ki a bulit, Micu. – örvendezett Lola a ruháját méregetve.

- Nincs sok kedvem ehhez, de igazából nem kihagyni akarom.

- Nem tetszenek, amiket hoztam?

- Hát, mondhatni ocsmányak. – segített ki Kyle. – De figyi, hugi. – karolta át a vállam. – Majd csinálunk valamit a képeddel. Kisminkelünk és a hajad valahogy megcsináljuk. Felveszel valami fekete cuccot, aztán kész is vagy.

- Igen, azt hiszem, ez lenne a legjobb megoldás. – csörögni kezdett a telóm. Felszaladtam az emeletre és kikotortam a táskámból.

- Háló?

- Szia Miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiccccccccccccccccc!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – üvöltött Luna a telefonba, annyira hangosan, hogy a dobhártyám még akkor is majdnem beszakadt, mikor eltartottam a készüléket a fülemtől.

- Jézusom! Luna, miért kell kiabálnod? Talán baj van?

- Dehogy is! Találd ki, mi leszek Halloweenkor.

- Fogalmam sincs.

- Na, csak egyet találj.

- Vámpír?

- Ú, messzebb nem is járhatnál az igazságtól. Gyűlölöm a vámpírokat.

- Ja, igen. El is felejtettem.

- Tehát feladod?

- Igen, csak mond már.

- Sötét angyalnak öltözöm, Areto pedig ördögnek.

- Ha jól értem. Fekete ruhát kapsz magadra és ennyi?

- Plusz fekete szárnyat. Meg némi sminket. Te?

- Én nem öltözök semminek.

- Miért?

- Mert valahogy nem tetszik sem a tündér sem a boszorkány gönc.

- Az nagy kár. Mondjuk, én sem kifejezetten rajongok az ilyesmiért. Na, most leteszem, mert tökéletesítenem kell a szárnyakat. Szia!

- Szia!

Bedőltem az ágyba. Nem igazán van kedvem ehhez a bulihoz. Sőt! Semmi kedvem nincs! Nem kötelező menni. Az is lehet, hogy itthon maradok.

- Micu. – a hang irányába néztem, amit az ajtóból hallottam.

- Mi az Kyle?

- Valami Daniel keres. Azt mondja, a szomszédban lakik.

- Ja, igen. Ő az a fiú, akiről már meséltem neked.

- Biztos. Beengedjem?

- Ah, persze.

Vajon mit akarhat? Talán kérdőre von a hülye viselkedésem miatt? Á, nem. Nem ismerjük egymást eléggé. Tuti nem jön azzal, hogy milyen bunkó vagyok, meg stb.

Pár perc eltelt mire végre eltalált a szobámhoz. Haja tök kócosan állt szanaszét.

- Szia. – köszönt rekedtes hangon.

- Szia. Miért jöttél?

- Hát, csak gondoltam hozok valami halloweenes sütit. – átnyújtotta a nem éppen kis tál süteményt. Le volt takarva valami dobozzal. Felemeltem. Mindenféle színű rémisztő arcokkal kidekorált finomság nézett vissza rám.

- Ez nagyon kedves, de miért?

- Csak úgy.

- Nos, izé. Én nekem most nincs semmim, de ha holnap visszajössz, akkor készítek…

- Dehogy. Nem azért hoztam. Igazából annyival tudom magyarázni, hogy láttam, milyen szomorú vagy mostanában.

- Honnan láttad?

- Az ablakból, meg néha elmentük egymás mellett az utcán. Köszöntem neked, de te nem köszöntél vissza.

- Ó, esküszöm, nem hallottam.

- Sejtettem. Nagyon a gondolataidba merültél. Nyomaszt valami? Vagyis, oké ez hülye kérdés. Inkább. Mi nyomaszt?

- Egyszerre úgy 1000 dolog.

- Például?

- A neved. – bukott ki belőlem.

- A nevem? – nézett furcsállóan, de közben láttam, hogy majdnem elnevette magát.

- Nem vicces.

- Mi a zavaró a nevemben?

- Tudod… Tényleg érdekel?

- Megöl a kíváncsiság, miért kell leváltanom a nevem. – viccből hozzávágtam az egyik párnám.

- Szóval. Volt egy Daniel nevű legjobb barátom. Sajnos általános után nem ugyanabba a gimibe mentünk. Ő elköltözött messzire, mert a szülei színvonalas iskolába akarták íratni. Azóta nem láttam.

- A kapcsolatot nem tartjátok semmilyen módon.

- Nem. Az én hibámból.

- Miért a te hibád?

- Mert ostobán őt hibáztattam a költözésért. Az igazság viszont: Ő nem ment volna el, csak az anyukája betegeskedett, haldoklott, ezért ment bele végül. – láttam, amint az előttem lévő fiú elgondolkodva bámult engem. Végül kis idő múlva megszólalt.

- Felismernéd, ha előtted állna?

- Fogalmam sincs. Szerintem igen. Hiszen két és fél év azért nem olyan sok.

- Az igaz. Csak, tudod, változnak az emberek. Külsőleg is és belsőleg is.

- Igen, de én megismerném. Nekem elhiheted.

- Akkor remélem, mihamarabb találkoztok.

- Arra nem látok sok esélyt. Legalább másfél évig kint tanul külföldön.

- Hé, és nem haragszol az anyukájára?

- Miért haragudnék?

- Mert elszakított titeket egymástól.

- Nem szándékosan tette. És egyáltalán nem tehet róla, amiért beteg lett. Nyilván Daniel sorsát akarta a jó tanulmányi eredményekkel biztosítani. Ilyen téren nincs jogom mérgesnek lenni.

- Hm.

- Miért hümmögsz?

- Csak olyan más a gondolkodásmódod. A legtöbb ember ilyenkor okolná Daniel szüleit, de te…

- Én megtanultam látni a haragon túl. Persze, nekem sem egyszerű és nem mindig sikerül.

- Figyelemre méltó. – mosolygott rám. – Azt hiszem, nekem mennem kell. Majd látjuk egymást.

- Bizonyára.

- Ja, és… - fordult vissza az ajtómból. – Én még nem tudom a nevedet.

- Á, igen. Micuko. Micuko Inoku. – válaszul megint elmosolyodott. Viszont közben fura fény csillogott a szemében.

- Na, na. Ő ki volt? Talán a pasid? Vagy csak alakul valami? Esetleg megkérte a kezed? – ugrált az ágyam felé Lola.

- Egyik sem. A szomszéd srác.

- Elég helyes.

- Tetszik neked? – ugrottam fel. Tök lelkesen, szinte visongva fürkésztem.

- Hát, egy kicsit, de igazából már van szerelmem, Párizsban. Tudod, távkapcsolat.

- Ó, igen. Értem. És milyen? Hogy néz ki? Udvarias? Menő? Esetleg… - úristen! Mit művelek? Mi ez a hangulatváltás? Sürgősen le kell higgadnom.

Villámgyorsasággal tértem vissza a földre, ahol a normális emberek minden ok nélkül nem váltanak hangulatot. Igen. Minden ok nélkül valóban nem. Tehát ok az van. Ennek ellenére most egyáltalán nem sürgős kiderítenem ezt a bizonyos dolgot. Visszazökkentem. Ez a lényeg.

- És kedves is. Udvarias, soha nem csalna meg. Nagyjából ennyi. – hupsz. Lola valószínűleg egy ideje beszélt nekem.

- Az nagyon jó. Igazi főnyeremény. – mondatom nyersen hatott, vörös tesóm mégis boldogan szökdelt ki a magánszférámból.

Nekem sem kellett sokkal több az alváshoz.

Reggel pár percig gondolkodtam, miért nem álmodok mostanában arról az éjszakáról. Mondjuk, örülök neki, csak nem értem.

- Micuko! – hallottam meg Elena hangját. – Itt áll az ajtóban megint egy elég jóvágású fiúcska!

Atyám! Túl van a harmincon és még mindig így beszél. Ez büntetendő.

- Mindjárt megyek! – most tényleg villámként végeztem el a dolgaimat. A ruhaválasztás nekem megfelelő.

- Itt vagyok. Szia, Daniel.

- Szia.

- Hát, te?

- Jöttem megint.

- Látom.

- Elkísérnélek a sulidba. Nekem lyukas órám van.

- Ó, oké.

- Hali! – jött le a bátyám és Keyko. Közben Reiko is kikecmergett.

- Sziasztok.

- Á, Micu. Tegnap összejöttetek?

- Tessék?!

- Csak, mert tegnap este is átjött, meg ma…

- Erről szó sincs. – vágtam a szavába. – Család, ő itt Daniel, a szomszédunk. Daniel, család.

- Örülök a találkozásnak, család. – nevetett fel. – Kicsit részletesebb bemutatást kérhetnék?

- Hogyne. – vette át a szót a bátyám. – A kómás fejű, Reiko, mostohatesó. A vakítóbőrű fiú Keyko, szintén mostohatesó. Én Kyle vagyok, Micu ikertesója. Van még két vörös hajú csaj. Ők is mostohák. Ennyi.

- Nagycsaládban laksz. – fordult felém szomszédom.

- Igen. Öm, és… Indulhatunk?

- Hova mentek? – szólalt meg Keyko is.

- Iskolába.

- Kettesben, mi?

- Nagyon vicces vagy. – forgattam szemeimet bátyámra, majd a bejárat felé igyekeztem.

Daniellel egész jól kijöttem. Magáról nem sokat mesélt, inkább rólam szólt a beszélgetés. Kicsit bántam, de legalább egy új barátra tettem szert. Szó szerint barát. Annyira felszabadultan dumáltunk, majdnem véletlenül kicsúszott a számon a legnagyobb titkom. Óvatosnak kell, lennem, az biztos. A suliban Akatsu támadott le. Igazából. Ő már az estére készült, mert sikoly maszkban rótta a folyosót egész nap. Délután mindannyian felöltöztünk. Hát, igen. A srácok túlzásba vitték a sminkelést, de Elenának akkor sem engedtem, a javítást. A hajam teljesen összekócolták. Hintőport kentek a képemre, a számra vörös rúzst, és az államon két oldalt folyatták le. Feketével füstösre csinálták a szemem, aztán, mintha lefolyna, úgy kenték el. Így csapatostul szálltunk be a kocsiba. Leyla vezetett. Kénytelenek voltunk bepréselődni valahogy. Hála istennek sikerült is. Bár kiszállásunkkor kedvem támadt volna megcsókolni a földet.

A tornaterem teljesen ráhangolódott a bulira. Töklámpások világítottak, denevérek, pókok, kígyók és mindenféle undormány dolgok lógtak le a falakról, amikbe néhányan belegabalyodtak. Lunáékat kiszúrtam, viszont épp enyelegtek. Nem akartam semmit megzavarni. Akatsut kerestem fel, csak őt sehol sem találtam. A többiek eltűntek körülöttem. Császkálhattam föl alá. Egyedül mentem. Egyedül kerestem a barátaimat, egyedül a helyemet. Annyira ismerős szituáció. Annyira félek a magánytól, annyira egyedül érzem magam a tömegben. Egyszer csak a kihalt suli folyosóra tévedtem, ahol árnyalakot pillantottam meg. Valaki befogta a szám, egy másik kéz lefogott, én pedig csöndesen engedtem, had tegyenek azt velem, amit megérdemlek.