III.évad 2.rész

2. rész

- Akiket szeretsz?

- Talán süket vagy?

- Nem, de akkor én miért vagyok itt? – lepődtem meg, azt hiszem teljesen érthetően.

- Fogalmam sincs. Azaz de. Mivel múltkor megmentettelek, gondolom, azt hiszik, szerelmes vagyok beléd. Pedig igazából ez fordítva igaz. – vigyorgott, én pedig felnevettem.

- Még mindig itt tartunk? Nem tudod felfogni? Nincs az az isten, hogy én valaha is beléd szeressek.

- Aha. – mosolygott tovább, aztán hirtelen komor lett.

- Most, mi az?

- Mi lenne?

- Szomorú lettél.

- Nem.

- De.

- Mondom, nem!

- Igaz. Inkább aggaszt valami. Méghozzá nem is kicsit. – idegesen lehajtotta a fejét és csak bámult maga elé. Nagy baj lehet. Jó, azon kívül, hogy most ilyen helyzetbe kerültünk. Kicsit elgondolkoztam.

- Akiket szeretsz… - és igen. Akkor beugrott. Nincs sok ilyen ember nála. Sőt! Csak egy valaki… - A húgod. – suttogtam. – Ide hozták?

- Elég nyilvánvaló.

- Azt nem tudod, hova zárták be?

- Honnan tudnám?!

- Nyugodj le.

- Hogy nyugodjak le?! – állt fel és közel jött hozzám, ijedtemben hátráltam egy lépést.

- Hé, Higgadj le. Hallod? Kitalálunk valamit. – kicsit töprengett. Gondolom fontolóra vette a bántalmazásom. Végül lecsillapodva zuhant vissza a székre.

- Ugyan mit tehetnénk?! – vetette oda szemrehányóan.

- Vámpírok vagyunk. Mindketten. Képességekkel.

- A húgom fokságban. Azt mondták, ha valamit teszek, és megpróbálok elmenekülni, megölik.

- És mióta hallgatsz te másokra?

- Amióta Liza élete veszélyben forog.

- Idefigyelj! Lizát így is úgy is megölik. Ha jól viselkedsz, ha nem. Ha ölbe tett kézzel képes vagy végig nézni, akkor gratulálok. Csak tudod, tehetünk ellene. Kettő ember plusz egy vámpír. Kettő vámpírral szemben.

- Ó, igen? – emelete fel a fejét cinikusan. – És te képes leszel bántani őket? Képes leszel megölni őket? És ami elsőként fontos: képes leszel használni az erődet? Hiszen félsz. Így nem fog menni. Engem gátol Liza életben maradása. Téged gátol a félelem. Erről ennyit.

- Igen, képes leszek. Képes leszek ölni. Azért, mert egy jó embert kell megmentenem egy rossztól. Így vállalom. Ha kell, meghalok. – Josh fürkészve nézett engem, majd felállt és lassan jött felém. A szívem a torkomban dobogott. Automatikusan hátrálni kezdtem, míg végül elértem a falhoz. Teljes erőmből nyomultam az omladozó felületre, miközben egyre csak őt bámultam.  Annyira ismerős szituáció. Többszörösen megtörtént dolog. Oké, kicsit elragadtattam magam a kisbeszédemmel, de ettől csak nem akad ki. Hiszen jót szeretnék neki.

Pontosan előttem állt. Egy lépés választott el minket. Mélyen a szemembe nézett. Azt hiszem, próbálta kiolvasni, mit is érezhetek. Ha sikerrel járt, akkor félelmet, izgalmat, meghökkenést és bánatot, fedezhetett fel. Mert igen. Ez a két hónap elég volt ahhoz, hogy féljek tőle. Féljek? Rettegjek. Kiszámíthatatlan, veszélyes, durva. De. Én szentül hiszem… Hiszek benne… Hiszek abban, hogy igenis más lenne. Más lenne, ha nem kellett volna átélnie gyerekkorában azt a sok borzalmat, amit rázúdítottak. Mert nem ő tehet róla, amiért ilyen. Nem az ő hibája. A nehéz élete mellett, már 14 évesen felelősséget kellett vállalnia az akkor 3 éves húgára. Ráadásul titokban.

Ez a gondolatmenet megértette velem, amit már régóta próbálok bizonygatni magamnak: ő igazából jó. És hihetetlenül erős. Nem szakad bele ebbe a sok teherbe. Viszont én akkor is félek.

Az utolsó lépést is megtette. Arcán semmi nem látszott. A szemét nem vette le az enyémről. Remegtem, úgy, ahogy talán még soha. Közel állt hozzám. Mégis, oly távol, mintha a holdat akarnám utolérni. Mert bár testileg zavarba hoz a köztünk lévő kis tér, a lelkünk közötti nagy űr bebizonyítja az ellenkezőjét.

Felemelte a kezét, én pedig meg sem bírtam moccanni. Mit akar tenni? Megüt? Megint bántani fog? És akkor… Gyengén, megfogta a kezeimet. Most egyáltalán nem hidegség áradt belőle. Nem is durvaság. Mindössze tömény szomorúság.

- Köszönöm. – suttogta nagyon halkan, majd egy reményvesztett mosolyt is hozzácsapott. Afféle nincs mit tenni mosoly volt.

A szívem teljesen megszakadt. Ahogy ott álltunk egy pince piszkos falánál, körülöttünk mindenhol kosz, és por, a levegőben érezni a dohos szagot. És mi ketten kéz a kézben, egymásra nézve mélyülünk el a környezetben. Az én lelkemben mérhetetlenül hatalmas fájdalom, az övében pedig valami hasonló. Szomorúsággal és reménytelenséggel vegyítve. Mi ketten. Mi. Ő és én. A rokonlelkek. Így kellett történnie? Ez a befejezése a mi történetünknek? Nem! Mert ez nem csak rólunk szól. Ott van Liza, akit sürgősen ki kell szabadítanunk. Kyle, akit nem hagyhatok magára, mert ki tudja, apa mikor lesz megint alkoholista? És Reiko. Reiko, akinek ígéretet tettem. Megfogadtam neki, hogy segítek kilábalni. Nem szeghetem meg.

Hirtelen kaptam el a kezem és sétáltam a székhez.

- Fejezd be! – kiabáltam rá.

- Miről beszélsz? – hökkent meg.

- Arról, hogy amit művelsz, szánalmas! Megmentjük a húgodat! Értetted?! – ez egy kicsit meglepő helyzet. Én merek üvöltözni Joshal, mikor elvileg félek tőle. De, na. Máshogy nem érti meg. – Körülbelül mennyi lehet az idő?

- Honnan tudjam?

- Csak körülbelül.

- Úgy éjjel 1, 2 körül.

- Akkor egész biztos.

- Mi?

- A testvéreim keresnek engem.

- Nem sokra együnk vele. Itt nem fognak megtalálni.

- Igen, de ha bizonyos távolságon belülre érnek, talán tudok fejben kommunikálni Kyleval.

- Körülbelül mekkora távolságba?

- Úgy maximum 3 kilóméterre.

- Az túl kevés. Biztos nem fognak ilyen közel jutni hozzánk.

- Miért? Tudod, hol vagyunk?

- Nem. De gondolom nem a szomszédba hoztak.

- Ah. – sóhajtottam nagyot.

- Tudod, - ült le elém az ágyra. – nem értem.

- Mit? – pislogtam rá álmosan.

- Én állandóan bántalak, szórakozok veled. Te mégis segíteni akarsz a húgom megmentésében. Arra nem gondoltál, hogy én ezt nem tenném meg érted? – vigyorgott rám megint gúnyosan.

- Nem. Ezen még nem gondolkodtam.

- Talán, ha átgondolnád…

- Nem változna semmi. Segítenék akkor is.

- Miért?

- Mert…

- Mert?

- Mert…

- Mert szeretsz.

- Mert én nem érdekből cselekszem. – böktem ki végül, figyelmen kívül hagyva kijelentését. – Ez mellett pedig, nekem is vannak testvéreim.

- Csak egy van.

- Tévedsz. Igaz, Kyle a vérszerinti, de a többieket is úgy kezelem, mint őt. Ennek köszönhetően, a fájdalmaik borzasztó hatással bírnak felettem.

- Ezen felül, más valaki nem segítene egy olyan emberen, mint amilyen én vagyok.

- Mármint egy jó emberen?

- Jó ember, mi? Néha elég komolyan elgondolkozom rajta, nem-e lehet valami baj az agyaddal? Ha annyira jó vagyok, akkor miért bántottalak?

- Mert ezt láttad apádtól.

- Neked is hasonló a múltad. Te mégsem lettél alkoholista. Mégsem öltél embert. Mégsem bántottál ártatlanokat…

- De jártam fekete ruhákban. Volt hideg kisugárzásom. És, mielőtt ebbe a gimibe jöttem, a szótáramból hiányzott a „barát” szó.

- De te meg tudtál változni.

- Te is megtudnál.

- Tévedsz. Nekem ilyen a stílusom. Rám ragasztották a rosszfiú szerepet. Ebből nem lehet csak úgy kilábalni.

- Akkor sem lehetetlen.

- Mond, minek képzeled magad?

- Öm, azt hiszem, a kérdés úgy helyes: „Kinek képzeled magad?”

- A kérdésemet így értettem. Tehát?

- Nos, vámpír vagyok, de néha szeretem elképzelni a sima emberlétet…

- Én inkább azt mondanám, - felállt az ágyról, nekem pedig megint feljebb csúszott a pulzusom. – valami jó tündérre hasonlítasz. Vagy azokra a fehér szárnyas izékre, amik az égben vannak.

- Mármint, az angyalokra gondolsz? – fojtottam vissza egy éles mosolyt.

- Ja. De nem sokáig. Ha gyilkolsz, kiesel ebből a pozícióból. – vigyorodott el, sokadjára, aztán hirtelen megint komor lett.

- Hé, tényleg segítek kiszabadítani a…

- Hallgass! Jön valaki.

- Most mit csináljunk?

- A köteleket nem tudjuk visszatenni. Menj az ágyra.

Gyorsan felkuporodtam az ágy támlájához. Josh a székre ült. És innentől kezdve, lehajtott fejjel gubbasztott. Úgy véltem, az erejét próbálta visszanyerni. Tehát, támadni akar.

- Ne. – súgtam neki nagyon halkan. És kinyílt az ajtó. Egy körülbelül velünk egykorú fiú sétált be rajta. Egészen biztos. Ő a harmadik. Vagyis a vámpírhaver.

- Látom, kiszabadultatok. Elég gyorsan ment. Ez kekszet érdemel. Tudod, a húgod nagyon idegesít. Folyamatosan bőg. Még fontolóra veszem, mikor végezzem ki. Bár, ha ezt tovább folytatja, nem lesz hosszú életű. – fordult Josh felé, akin éreztem a síkidegség összes jelét.

- Ki vagy te? – szólaltam meg nagy nehezen.

- Ó, hát azoknak a fiúknak a have…

- Tudom. Úgy értem, hogy hívnak?

- Ja, tényleg! Ti semmit nem tudtok rólam, én, viszont mindennel tisztában vagyok, ami veletek kapcsolatos.

- Nah, persze! – csattant fel, rabtársam.

- A neved, Josh Toyuya. 17 éves vagy…

- Én a formalitásokra céloztam!

- Vagyis?

- Vagyis, ő nem a barátnőm! – mutatott felém.

- És? Én ilyet nem is mondtam.

- De azt igen, hogy szeretem. Pedig ez nem igaz.

- Akkor meg? Örülj neki. – erre értetlenül néztem. – Ha nem szereted, tök mindegy, mi lesz vele. Nem igaz? – ez az a bizonyos padhelyzet. Ha szeret, meghalok. Ha nem szeret, meghalok, mert azt hiszik a fogva tartóink, hogy Josh csak meg akar menteni a haláltól. Szerintem, mondjuk, ez a veszély nem áll fenn.

- Te meg rohadj meg! – ordított a fogolytársam, majd egy tűzgolyót dobott az ellenség felé. Az simán vette az akadályt. Egyszerűen megtartotta a levegőben a tűzlabdát és Joshoz vágta.