III. évad 1.rész

Halihó!

És íme a harmadik évad első része. Most kicsit kispóroltam a párbeszédet. Remélem nem baj.
Ó, igen. Köszönöm szépen a válaszokat a kérdőívre. Nos, nem hinném, hogy könyvben valaha is kiadom a blogom :-D.

Domi



III. ÉVAD - VESZÉLY MINDENHOL, FESZÜLTSÉG FELSŐFOKON

1. rész

* - Oké, figyelj. Megmutatom még egyszer.

Miután kiderült előttem, hogy Daniel, és ez által én is mik vagyunk, ő tanítani kezdett. Fogalmunk sem volt róla, milyen képességeket birtoklok, így hetekbe tellett, mire rájöttünk.

- Tehát, lassan felemeled a téglát, aztán leengeded.

- Értem. Eddig is világos volt, hogy mit kell csinálnom.

- Még sem sikerült. Ha nem koncentrálsz, akkor nem fog menni.

Így évődtünk egy darabig. A négy fő elem gyakorlásáról már nem is beszélve. Teleportálni viszonylag könnyen tudtam és mások gondolatában kutakodni sem a legnehezebb dolog.

Mire megtanultam, használni az összes erőm, addigra felfedeztünk egy újabbat. Mások érzéseit érzem. És ez néhány alkalommal hatással is lett rám. A legnagyobb feladatom: meg tanulni nem függeni az emberek hangulatától.

- Ha egy ember szomorú a közeledben, akkor te is az lehetsz, és a végén összeroppansz. Vond el magadból az érzékenységet.

- Persze, de hogyan?

- Csak ne vedd figyelembe. Akkor nem ártasz magadnak.

- Jaj, Dani. Tudod jól: nem számít, mi lesz velem…

- A-a. Ezt te mondod. Neked nem számít, mert te másokat helyezel előtérbe, magadat pedig teljesen elfelejted. Azt hiszem… Egy vámpír vagy angyalbőrben. – mosolyodott el kedvesen.

- Ne túlozzunk. – mosolyogtam vissza halványan. *

Felébredésem pillanatában eléggé kábult hatás szállt rám. A vastag kötél belevágott a kezembe, a széles cellux csík miatt, amit a számra ragasztottak, segítségért kiabálni nem tudtam. Szememet kendővel takarták le. Valamilyen puha felületen tartózkodtam. Feltételeztem, egy ágyon. Lassan felültem, de egyből vissza is nyomott valaki. Nagyon megijedtem. Ilyen helyzetbe soha életemben nem keveredtem.

Hárman tartózkodtak a szobában, rajtam kívül. Valamelyikőjük felém közeledett, majd durván letépte a ragasztócsíkot a számról. Akaratlanul felszisszentem.

- Ch, ha ezt nem bírod, akkor milyen lesz, mikor majd megkínzunk? – nevetett fel az illető. Feltehetően fiú. Igen, fiú. Nem férfi, hanem fiú. 20-nál többnek nem mondanám, de talán még annyi sem.

- Te fiatal vagy. – állapítottam meg hangosan is.

- Ezt meg honnan veszed?

- Hallom a hangodon. És a nevetéseden. Valamint tini fiús parfümöt használsz.

- Ez is afféle vámpírképesség?

- Tessék? – lemaradtam valamiről? Ez a srác honnan tudja? Nem buktathattam le magam, hiszen ezt egy normális ember is ki tudja következtetni.

- Jól hallottad.

- Nem tudom…

- Nem tudod, miről beszélek. – szinte látom magam előtt a szemforgatást. – Egy vérszívó dög vagy.

- Egyáltalán miért hurcoltál ide? Kik vagytok ti?

- Az nem tartozik rád.

- Már megbocsáss. De elraboltatok. Ez egy bűncselekmény. Igen is közöm van hozzá.

- Tartozol nekem.

- Mi? Még soha sem találkoztam veled.

- Az igaz. Valójában helytelenül fogalmaztam. Valaki tartozik nekem.

- És? Ahhoz nekem, mi közöm?

- Hé, mennünk kell. – szólt… a másik valaki. Ő se lehet nagyon aggastyán.

- Egyelőre ennyi. Nem kötelező neked beszámolnom mindenről. – visszatapasztotta a ragasztót, aztán kimentek. Valakit éreztem még a légtérben. Talán itt maradt a harmadik őrizni engem? Mászkálni egyértelműen nem volt lehetőségem. Kikötözték a lábam az ágy egyik sarkához. Mit tegyek? Nem olyan rég, a legnagyobb félelmem az volt, hogy Josh bekattan és rám támad a saját házunkban. De most… Ez eltörpül a jelenlegi helyzethez képest. Mérlegeljünk. Elmentem a Halloween partira a tesóimmal. Időközben egy barátomat sem találtam meg és a család is eltűnt a színhelyen. Kimentem a folyosóra, ahol a sötétben mászkáltam, majd egyszer csak befogták a szám és én elájultam. Felébredtem kötelekkel a szememen, ragasztócsíkkal a számon, kendővel a szememen. Most ülök ezen az ágyon, megmoccanni semerre sem tudok. Mit akarnak tőlem? És, ami fontosabb: Hogy fogok innen meglépni? A teleportálás valószínűleg eszembe jutott már, csak egy buktatóját találtam: Ilyen helyzetben koncentrálni nem sűrűn tudok. Mellesleg megjegyezném, az ággyal együtt még kilátástalanabb. Tényleg jobban jártam volna, ha ki sem mozdulok a lakásból. Valamit sürgősen ki kellene találnom.

Hangos kopogást hallottam. Mármint nem ajtón való kopogást, hanem… Nem tudom. Kopogás. Mit csinál? Vajon a botot nézi, elég kemény-e, hogy leüthessen vele? Úristen. Milyen gondolatokon jártatom a fejem?

A hang egyre csak közeledett és közeledett. Féltem. Annyira, amennyire még soha. Megpróbáltam minél hátrébb araszolni, de ugye ez csak pár centire sikerült. Közben a dübörgés abbamaradt. Szívroham közeli állapotomban vártam, milyen események következnek. Épp eldöntöttem, sőt! Leszögeztem: én most rögtön elájulok. Viszont. Elkezdték rugdosni a lábam. Ritmust nem véltem felfedezni, inkább olyan elcsúszott mozdulatok ismétlése. A következő pillanatban abbamaradt és az ágyamra mászott. Közvetlen mellém került. Szívem villámütés sebességével kalapált. Mi van, ha ez meg akar erőszakolni? Ne, erre nem akarok gondolni. Megéreztem egy kezet a combomon, majd átvándorolt a hátamra. Mocorogni kezdtem és nyöszörögtem. Próbáltam kapálózni, visítani, ütni. Sikertelenül. Senkinek nem kívánok ilyen események sorozatát. Úgy tűnt, megelégelte a „rosszalkodásomat”, mert hirtelen ráült a lábamra. Pont úgy, mint én Reikoéra, amikor a bulin bedrogozott. Még gyorsabban és esztelenebbül vergődtem. Ráborított az ágyra, teljes testemmel. Másképp: Rám feküdt. Na, ne. Ne! Én ezt nem akarom!

Sírni kezdtem. Keservesen. Majdnem megfulladtam. Féltem, remegtem, és nem akartam ezt. Szaporán vettem lélegzetet. Végtelenül, kiszolgáltatottan feküdtem, egy… Egy… Egy srác alatt.

Könnyeim iszonyatos gyorsasággal folytak végig arcomon. Már amennyi le tudott. Aztán megéreztem a szemem alatt az illető orrát Itt pattant el az utolsó húr. Eszeveszetten próbáltam ütni, sikítani, mozgolódni, miközben végig tenger bujkált kék szempáromban.

A következő pillanatban megint éreztem orrát ugyanott, ahol az előbb. Egyszer csak a kendő elkezdett felfelé menni. Mármint nem magától. Ez a (feltehetően fiú) valaki lehúzta rólam. Pontosabban leszedte a fejemről… Ezek szerint az orrával tuszkolta felfele. Mikor megtörtént a „hadművelet”, akkor utána is úgy maradt. Rajtam. Nem mozdult. Azt hiszem várt. Várt… Mire? Talán arra, hogy végre kinyissam a szemem? Igen. Ésszerű lenne.

Óvatosan kíséreltem meg először a résnyire nyitást, aztán hirtelen pattant ki mind a kettő látószervem. Aki velem szemben, pontosabban rajtam feküdt, nem volt ismeretlen számomra. Pontosan jól ismerem. Illetve csak azt hiszem, ismerem. De pont vele? Vele rabolnak el? Vele kell egy szobában lennem? VELE? Igen. Gondolom, a reakcióm alapján nem nehéz kitalálni kiről beszélek. Josh arca az enyémtől körülbelül öt centire lehetett. Szemén ugyanúgy kendő, száján ragasztócsík. Kezei összekötve, ahogy a lábai is. Nem hiszem el.

Most mit kéne tennem? Talán le kellene vennem róla a rongyot. És akkor most nekem is az orommal? Nem. Az kizárt. Erősen koncentráltam. Annyira erősen, hogy szinte fájt. Nagyon óvatosan leemeltem a szememmel a ruhadarabot, majd arrébb dobtam. Így a fiúval pontosan szembetaláltam magam. Pár másodpercig elmélyültem ében fekete… Oké, elég. Próbáltam letuszkolni magamról, jelezvén: nagyon nehéz, mindjárt megfulladok. Így sem tett semmit. A számat bámulta. Mármint a ragasztócsíkot. Kicsit égni kezdett, aztán elporladt. Ez bizarr. Ugyanezt a kezemre tett kötelekkel is megcsinálta. Meresztgette szemeit. Most én következek.

Föltoltam magamról. Ő is és én is térdelőülésbe kerültünk. Így távolabbról észrevettem az arcán lévő sebeket, vágásokat. Majdnem megint kibuggyant a könnyem, de türtőztettem magam. Egy hang nélkül megfogtam egyik kezemmel az arcát, másikkal óvatosan felszedtem a celluxot.

- Most oldozz el. – biccentett hátra a kezéhez. Kibontottam a saját lábamról a zsinórokat és melléaraszoltam. Kezein még több sebet fedeztem fel.

- Mit akarnak tőlünk? – kérdeztem olyan hangon, mint aki a halál küszöbén van.

- Tőled semmit.

- Akkor miért vagyok itt?

- Rajtam akarnak bosszút állni. – sétált a székhez, ahol feltehetően kikötözve ült.

- Mit tettél? – hangom halkan hatott.

- Emlékszel a bulira?

- Melyikre?

- Amelyiken a drogos testvéred megint belőtte magát.

- Emlékszem.

- Megöltem kettő 18 körüli srácot.

- Emlékszem. – ismételtem és lesütöttem a szemem.

- Azok, akik elraboltak, az öccseik. És van még egy harmadik, aki vámpír.

- Tessék?

- Egy fiatal vámpírhaver. Ezen mit nem értesz?

- Tudták, hogy mi is azok vagyunk.

- Persze, hogy tudták. Bosszút akarnak állni rajtam.

- És ehhez miért kellek én? – nem felelt elsőre. Látszólag fontolóra vette, mit mondjon. – Hm? Miért?

- Mivel én a bátyjaikat öltem meg, vagyis akiket szerettek, ezért olyanokkal akarnak végezni, akiket én szeretek.