II. évad 11. rész

Sziasztok!

Bocsánat, a tegnapi kimaradás miatt, de nem volt jó az internet. Cserébe bepótolom a vasárnapi részt, a tegnapit és a mait is hozom. Tehát: 11. 12. 13.

Ne haragudjatok: Domi

11. rész

Csendesen kezdtem el pakolgatni. Mit jelentsen az, hogy a „A végzeted”? Meg akar ölni? Mi oka lenne rá? Nem ártottam neki.

- Mi az isten történt itt? - jött be mankóval a bátyám. Csoda, ha mostanában használja.

- Te is itt voltál, nem?

- Igen, de emlékeim szerint te csak a szekrényt vágtad hozzá, ahhoz a baromhoz.

- Nos, a többit meg gondolom mérgében tette.

- Ennek valami elemgyógyintézetben lenne a helye.

Ezzel nem értettem egyet. Már tudom, hogy vámpír, és így világossá válik számomra: ennek valami köze van a viselkedéséhez. Vajon mi?

Megint úgy két órán keresztül takaríthattam. Persze Kyle nem segített. Délután 5 órára járt az idő, amikor kiültem az erkélyre. Tegnap itt kapott el Josh. Megmentett. És nem azért, mert akkor őt hibáztatták volna, hanem… Nem tudom. Csak megmentett.

A szellő lágyan fújdogált. Még így, szeptember végén is, olyan nyáriasan meleg időt éreztem. A fák már felvették a piros, barna, sárga és zöld különböző árnyalatait. Gyönyörűen hatott a szín kavalkád. Az levegő megtelt az utolsó megmaradt virágok illatával. Mindig szerettem ide kiülni és a természetet csodálni. Annyira gyönyörű. Esténként teliholdkor mindig órákat töltöttem kint.

Most csak gondolkozni szeretnék. Három hét alatt több dolgot tudtam meg, mint egész életem során: Luna testőr szeretne lenni, Ambry odáig van Keykoért, meg minden más helyes fiúért, Akatsu a focicsapat kapitánya, Szerina nem a legbarátságosabb személy a világon, Areto és köztem lehet valami, apámnak új barátnője van, Josh vámpír, és ami mindent ver, az az, hogy Reiko drogozik. Tényleg! Elfelejtettem Számon kell kérnem.

Lefutottam a lépcsőn és majdnem el is nyaltam a parkettán. Kopogás nélkül rontottam be a szobájába. Zenét hallgatott, nekem háttal. Nem vett észre, így odamentem hozzá és lerántottam a fejhallgatót.

- Na, áruld el nekem, te mégis mióta drogozol?

- Miről beszélsz? Ne hülyülj!

- Eszemben sincs hülyülni. Miről beszélek? Erről. - nyúltam a zsebébe és kivettem a tasakot. - elkezdtem a szobájában turkálni a cuccai között.

- Mit csinálsz?

- Biztos van még nálad.

- Fejezd be! Ez csak egy haveromé. - és hazudik. Megtaláltam egy dobozt, benne telis tele mindenféle anyaggal és injekciós tűkkel.

- Szóval egy haveré, mi? És gondolom ezek is egy haveré. - dobtam hozzá. - Meg nyilván, azért feküdtél tegnap a fürdő kövezetén, mert egy haver drogjára vigyáztál. Mondhatom, nagyon hihető magyarázat.

- Több haverom tartja nálam, hogy a szüleik ne jöjjenek rá.

- Vagy nagyon gyorsan elmondod, mióta és miért csinálod ezt, vagy máris viszem a bátyádnak megmutatni. És nincs szerencséd, mert anyukád is ma költözik be hozzánk.

- Mondom, csak egy haveré.

- Nekem így is jó. - megfogtam egy tasakot és kiindultam, de Reiko utánam szólt.

- Várj! Jó, elmondom, de ne szólj senkinek.

- Hallgatlak. - csuktam be az ajtót.

- Szóval 15 évesen egy buliban belekevertek valamit az italomba. Szédülni kezdtem és minden végtagomat nehéznek éreztem. Másnap reggel egy szobában találtam magam és a kezem vérzett. Teleinjekcióztak. Senki nem tartózkodott ott, amikor felébredtem, így amilyen gyorsan csak tudtam, elmentem. Pár nap múltán úgy éreztem magam, mint aki 10 pohár alkoholt bepiált. Vágytam valamire. Akkor tudatosult bennem, hogy mostantól nem lesz teljesen normális életem.

- Értem. Ha nem drogozol, akkor összeeshetsz, vagy rosszabb.

- Pontosan. Nem önszántamból próbáltam ki.

- Muszáj elvonóra menned. Más kiút nincs. Tönkreteszed magad.

- Nem, én nem akarok elvonóra menni.

- Csak egy évet kéne kibírnod, és soha többet nem kéne visszamenned.

- Én nem megyek oda.

- Miért? Jót fog tenni!

- Úgy kezelnének, mint valami fogyatékost, vagy beteg embert. 16 évesen nem vagyok erre felkészülve.

- Viszont arra sem vagy felkészülve, hogy ezzel egyedül nézz szembe.

- Én nem megyek oda!

- És akkor mégis, hogy akarsz leszokni?

- Majd te segítesz.

- Igen. Szólok a tesódnak. - nagy lendülettel indultam meg, de elkapta a kezem.

- Kérlek, segíts! Nem szólhatsz neki sem a többieknek.

- De…

- Nincs senki, akiben megbízhatnék, ilyen téren. Könyörgöm! Csak te tudsz róla.

- De…

- Egyedül rád számíthatok. - szemei szomorúan csillogtak. Remek! Még egy gonddal több. Miért velem történik ez?

- Idefigyelj Reiko! - szedtem le a kezét rólam. - Segítek. Viszont nem hagyom, hogy több ilyen szemetet bevegyél. Ez az első lépés.

- Ha, nem szedek be, akkor rosszul leszek megint.

- Megpróbáljuk megoldani. Körülbelül mennyi idő, mire szükséged van az anyagra?

- Kettő, három nap.

- Rendben. Kitalálunk valamit. Ígérem!

- Köszönöm! - hirtelen borult rám, én pedig egy kis vacillálás után átkaroltam. Olyan, mint egy kisgyerek ilyenkor. Muszáj segítenem neki. Nem hagyom cserben.

Feltűnt nekem, hogy ma még nem ettem, ezért bementem a konyhába, bekapni valamit. Ami ott fogadott, meglepett. A sütő füstölt, a szekrények tárva nyitva álltak, a fiúk meg teljesen kormosak. Bátyám ráadásul a földön csücsül.

- Jesszus! Kyle, nem törött el még jobban a lábad?

- Nem.

- És a másik? Esetleg a karod?

- Jól vagyok. Nyugodj már le.

- Oké. Mi az istent csináltok?

- Az az ötletem támadt, készíthetnénk a szüleinknek valami vacsorát. - tájékoztat Keyko.

- Ezért gyújtjátok fel a sütőt?

- Csirkét próbáltunk sütni.

-Ú, már egy ilyen egyszerű feladat is kifog rajtatok? Főleg rajtad, Kyle? Hiszen istenien készíted a somlói galuskát.

- Aha, mert az az egy, amit normálisan meg tudok csinálni.

- Csak anya és Reiko tud jól főzni a családban. Sajna. - játssza a bűnbánó kisfiút Keyko.

- Akkor sürgősen kihívom az öcséd.

Reiko szobájába rontottam megint és még mindig zenét hallgatott. Lekaptam a fejéről a fülest, ahogy pár perccel ezelőtt.

- Megértettem. Nincs több nálam.

- Nem is azért jöttem. Most szépen kijössz és összedobunk valamit, enni, mert a bátyáink nem képesek rá, a szüleink pedig nem sokára itt vannak.

- Mi? Keyko a konyhába ment? Főzni? - röhögött.

- Nem vicces. Inkább gyere! - kihúztam magammal a konyhába. - Akkor mondom is, mi a teendő.

- Kyle, te eltakarítod a sütőből azt a szegény csirkét. Keyko, teríts meg, majd Kyle segít neked. Reiko és én főzünk. Mindenkinek megfelel? Remek!

- Nos, az én apukám kedvence: paradicsomleves, káposztástészta, csoki darabos keksz. Anyukádnak?

- Hihetetlen, de ugyan ez.

- Ugye csak ugratsz?

- Nem, miért?

- Semmi. Semmi. Csak jó, hogy nem kell még több mindent csinálnunk.

Nekiálltunk. Rábíztam a levest, én készítettem a főételt, a desszertet együtt. Daraboltam a csokit, de nem figyeltem és megvágtam az ujjam, így kiejtettem a kezemből a kést. Hajoltam le, felvenni és Reiko is ezt tette. Kezünk egymáséhoz ért. Ránéztem, pont akkor emelte fel ő is a fejét. Majdnem olyan közel voltunk egymáshoz, mint tegnap Joshsal. Hirtelen felkaptam a kést és, mintha semmi nem történt volna, folytattam a csokival esedékes munkálataimat.

- Jól van a kezed? - kérdezte fél perccel később.

- Persze, kutya baja. Kész a süti tészta?

- Aham. Tényleg, tegnap hova tűntél? Egy idő után, nem láttalak.

- Felmentem a szobámba, mert unatkoztam.

- A saját bulidon?

- Úgy tűnik.

- Azt hittem, annak a foltnak köze van a dologhoz. - mutatott a fehér ruhámon lévő kólára.

- Aj, elfelejtettem átöltözni. Légyszi te készítsd el a desszertet, én felszaladok átöltözni.

- Oké, de igyekezz.

Így is tettem. A szobámban pedig Keyko ült. Kezében a drogos tasak. Basszus!