II. évad 21. rész

Halihó csajok/véletlenül idetévedt fiúk!

Most egy ideig szüneteltetem a blogom. Ne haragudjatok. Viszont hoztam a 21. részt!

Domi

21. rész

Iszonyú fájdalom hasított a halántékomba. A gyomrom kínzóan görcsölt. Ahogy felkeltem ágyamról, ólomsúlyúnak éreztem lábaimat.

- Ó, anyám. Mi az isten történt tegnap? - beszéltem magamban hangosan. - Hm? Miért van tárva-nyitva az ablak? Úristen, a fejem! - kerestem gyógyszert, de nem találtam. Átbattyogtam Kylehoz, mert nála mindig adódik orvosság, hiszen általánosban sok sportot kipróbált, ráadásul a jelenben sem az a lusta típus. Legalábbis, ha sportokról van szó.

Szobájába érve az alsógatyájában pózoló bátyámat pillantottam meg. Már is jól kezdődik a reggelem. Habár az már akkor jól kezdődött, mikor a fájdalomra ébredtem.

- Na, hugi, most te perverzkedel? - vigyorog.

- Hol szoktál lenni nyelvtan órán? Nem perverzkedel, hanem perverzkedsz.

- Tök mindegy. Nos, miért óhajtottad betenni ide azt a büdös lábadat?

- Apád lába büdös! - direkt nem az „anyád” kifejezést használtam, mert tudjátok…

- Az tényleg büdös. - értelmes beszélgetést folytatunk már nyolc órakor. Nem csodálatos?

- Egyébként, aszpirint keresni. - válaszoltam a kérdésére. - Nálad mindig akad, szóval adsz?

- Mit kapok cserébe?

- Egy lábtaposást, seggberúgással körítve. Megfelel?

- Csábítóan hangzik, viszont kihagynám. Valami jobb ajánlat?

- Figyi nincs kedvem szórakozni. Rohadtul fáj a fejem, úgyhogy, ha nem méltóztatsz segíteni rajtam, akkor, szevasz. - megfordultam és elindultam kifelé, de tesókám utánam szólt.

- Jó, várj egy kicsit. - elkezdte feltúrni a szobáját. - Tegnap miért nem szóltál, hogy buliba mentek?

- Mert nem voltatok itthon, nekem meg az isteni szikra, akkor pattant ki a fejemből. Látom, levették a gipszedet.

- Aha, végre. És minden rendben ment este?

- Hm, amennyire emlékszem belőle… igen!

- Mennyit ittál? - átnyújtotta a gyógyszeres dobozt és egy üveg ásványvizet.

- Ezt már felbontottad? - nézek kételkedve az üvegre.

- Még nem.

- Megittam kettő vodka narancsot, plusz egy citromos sört. - húztam egyet a szénsavas vízből.

- Nem vagy semmi. Csoda, hogy haza tudtál jönni. Reiko mennyit ivott?

- Fogalmam sincs. Majd később talán eszembe jut, de most megyek aludni. Ne merészelj felkelteni!

- Mi van? Menstruálsz már megint, hogy ilyen idegbeteg lettél?

- Hülye! Szétesek mindjárt.

Ágyamra dőlve gondolkoztam, viszont így sem akart beugrani nekem semmi. Ránéztem az ablakra. Tanakodtam azon, hogy milyen jó volt, amíg kiülhettem az erkélyre. Ebben a szobában nincs. Pedig mennyire szerettem órák hosszát csodálni a levelek hullását, az eső koppanását, azt, ahogy a kellemesen hűvös szellő cirógatja arcomat, valamint éjszakánként jobban szemügyre venni az éppen fogyóban lévő holdat. Tegnap költöztünk ide, máris hiányzik a régi szobám. Nekem nincs szükségem palotára, én beérném egy gyönyörű és takaros kis házikóval. Mondjuk, ez a jelenlegi helyzetben nem lenne lehetséges. Hiszen hat gyerek, két felnőttel… Csak tömegnyomorban tudnánk elférni.

Nagyban szugerálom az ablakot, amikor észreveszek rajta egy fekete lógó valamit. Kifele lóg, és alig tartja a párkány. Villámként száguldottam oda, majd meg is próbáltam fogni, de persze kicsúszott a kezemből. Utánanyúltam. Aha! Ki is estem az emeletről. Na, nem haltam meg, nehogy azt higgyétek. Fájó fejjel nehéz, viszont akkor is teleportáltam egyenesen vissza a szobámba.

- Ez meleg volt! - ugrottam a fekvőhelyemre. Jobban szemügyre vettem azt a lógó valamit. Egy fekete lánc, rajta fekete kereszttel. Kié is? Már láttam valahol, ebben biztos vagyok. Viszont… Az istenért sem ugrik be.

Beletörődtem a dologba és a nyaklánccal a kezemben dőltem le, majd aludtam el.

~

- Esküszöm, nem vagy normális! - üvöltözök nevetve.

- Miért? Csak mert szeretlek?

- Ez is érdekes, viszont én arra gondoltam, hogy minek kell üldöznöd?

- Hogy elkapjalak, és ne tudj menekülni előlem.

- Aha, tegyük fel, megadom magam. Mik a terveid?

- Agyoncsókollak.

- Háááááát, jól hangzik.

- Ugye? - a fene essen a gyorsaságába. Könnyen elém jött, felkapott és pörgetett, amíg el nem szédültünk. Leült, nehogy bajom essen. A mellkasára hajtottam fejem és hallgattam szívének dobogását. Annyira gyors ütemet vett fel, hogy féltem, talán orvoshoz kell vinni.

- Nem vagy normális. Rád hányhattam volna idióta! - nevettem megint hangosan.

- Vállalnám a kockázatot. - mosolygott rám.

- Viszont még mindig nem értem: Miért hordasz fekete cuccokat? És miért van rajtad még mindig az a nyaklánc?

- Bár veled vagyok és a sötétség így félhomállyá válik, de akkor sem feledem azt, ami a múltban történt.

- Ó, sajnálom, hogy felhoztam.

- Rád nem tudok haragudni. - lehajolt hozzám és megcsókolt, de nem érzékelek belőle semmit. Miért? És ez… Ez… Ez, hogy lehetséges. Vele? Szerelmesek vagyunk. Mi van?

~

-MIVAN?! - ültem fel hirtelen az ágyamban. Ekkora baromságot, hogy lehet álmodni? Josh és én? WHAT? WHAT? WHAT? WHAT?

A nyakláncra emeltem tekintetem. Szóval ez az övé. De, mit keresett az ablakomon? Oké, akkor elviszem neki. Mi? Nem! De! Nem! De! Nem! De! Nem… §10 és fél perccel később§ Nem! De! Ugyan miért tenném? Ő sem tett értem soha semmi jót. Akkor én miért tegyek? Csak, mert jó szándékú vagy. Ez igaz, kivéve Josht. Nem és kész! De! Nem! De! §egy örökkévalósággal később, ami jelenleg 5 perc§

- Oké, ez szánalmas. Magammal vitatkozom. Ráadásul egyre többet beszélek hangosan magamban!!! Elviszem neki a nyakláncát és számon kérem.

Átöltöztem valami utcaképesebb ruhába:

 

Fésülködni luxus. Sebaj. Várjunk! Nem tudom, hol lakik. Na, ez cink. Kyle biztos tudja, hiszen kettő éve kell kibírnia a képét annak a retinek.

- Kyle! Tudod Josh címét, ugye?

- Nem. Miért kéne tudnom?

- Veled is ki vagyok segítve. - sarkon fordulok, de eszembe jut: - Mit hazudsz?

- Mi?

- Tudod jól, hol lakik. Hiszen azért gipszelték be a lábad.

- Kár. Ilyen pengén vág az agyad? Vagyis a káposztaléd?

- Összetévesztesz magaddal. Amúgy, káposztaleved. Mond el.

- Miért mondanám?

- Csak.

- Megállapodhatunk.

- Aj, mit akarsz? - forgattam a szemeim.

- Mond el, miért akarsz hozzá menni, készíts nekem vacsorát, takarítsd ki a szobám, csináld meg egy évig a házimat, vedd meg az új Xbox játékot, meg nem ártana nekem egy fülhallgató sem.

- Még valamit?

- Egyelőre nem.

- Oké, akkor készítek neked kaját, és… veszek neked fülest a szülinapodra. Ez az én ajánlatom.

- Lássuk csak. Rendben, de akkor elmondod, miért akarsz odamenni.

- Huh. A nyakláncát szeretném visszaadni.

- Hogy került hozzád?

- A-a.

- Mi?

- A-a. Csak azt mondom el, miért megyek hozzá. Nos, ki vele. Hol lakik?

Nagy nehezen elméltóztatta mondani és én úton is voltam. Ilyet, hogy a jó életbe tudtam álmodni? Viccnek is rossz. Rossz? Rémes! Annyira más… A való életben, soha nem lesz ilyen. Soha. Miért? Arról nem tudok nyilatkozni. Mi az, ami ennyire könyörtelenné tette? Mi az, amiért nem tud egy kicsit kedvesebb lenni? Mi az, ami miatt nem tud mosolyogni, csak akkor, amikor gonoszan teszi azt. Mi az, amiért nem tud megnyílni? Legalább előttem. És mi az, amiért nem kapok választ a kérdéseimre?

Az ajtó előtt álltam és becsöngettem. Pár pillanat múlva meg is hallottam Josh hangját és egy kacagást.

- Aj, Liza! Így soha nem tudom megfésülni a hajad. Állj meg!

Egyet pislogtam és már előttem is állt egy hosszú sötétbarna hajú, szintén barna szemű kislány. Nem lehetett több 6 évesnél.

- Bátó! Egy lány áll az ajtóban! - Báty? Joshnak van egy húga?