II. évad 9. rész

Nos, gondolkodtam. Az ígéret az ígéret. Szóval, mivel hétvégente egy nap két részt "mondtam", ezért itt is van a 9. Ez lett eddig a kedvencem, kíváncsi vagyok ti, mit gondoltok. Ha van időtök, akkor légyszi írjatok ezzel kapcsolatban. :D :D :D

Köszönöm a figyelmet: Domi

9. rész

Szívem a torkomban dobogott. Olyan pánik fogott el, amilyen még soha. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a korlátot. Nagyon fájt, mivel háttal lógtam a kapaszkodómnak. Felhúzni biztos nem tudom magam. Mi lesz?

* - Akkor most már, nem tartasz vérszívó szörnyetegnek? - kérdeztem óvatosan.

- Öltél már embert?

- Nem, még csak állatot sem.

- Ha, továbbra sem bántasz senkit, akkor megbirkózom ezzel a tudattal.

- Rendben, de ez nem lesz egyszerű. Már egy éve vámpír vagyok, de nem ittam vért. És minimum egy hónapban egyszer fontos lenne...

- Miért? Mi történik akkor, ha nem iszol? Talán meghalsz?

- Nos, nem hinném, de, lehet, bevadulok.

- Akkor, hogy oldjuk meg?

- Mielőtt Daniel elköltözött, adott egy receptet.

- Receptet?

- Ahhoz, hogy állítsak elő művért.*

Aj, miért gondolok én pont most ilyenekre? Nem bírom tovább. Túl gyenge vagyok. Hát, akkor, viszlát, élet!

Épp csak elengedtem a korlátot, már egy hideg kéz fel is rántott. Erősen nekivágódtam az erkélyem kövéhez, még mindig háttal a megmentőmnek. Összeszedtem magam és megfordulás közben, kezdtem is hálálkodni.

- Úristen! Nagyon köszönöm. Ha, te nem lettél volna… - na, ne már. - Te?

- Nem kell hálálkodnod. Simán hagytalak volna leesni, csak akkor, engem vonnának felelősségre, amiért én voltam itt. - de az érzései nem ezt sugározták. Az a hideg érzéketlen szíve, mintha megdobbant volna. Aggódott és megkönnyebbült. Most először érzek a lelkéből, valami emberit. Josh… Rideg a külseje. Titkolja az érzéseit. De miért?

- Köszönöm. - suttogtam, még mindig sokkos állapotban.

- Nem hallottad, mit mondtam? - lepődött meg.

- Nem vagyok süket, hallottam. Viszont, az agyam és a szívem nem képes befogadni a hazugságot.

- Miről beszélsz?

- Semmiről, inkább hagyjuk. Egyébként is, mit kerestél a szobámba?

- Kíváncsi voltam. - nem hazudott. Azt hittem, jön a szokásos duma: csak a fürdőt kerestem. De, nem.

- Kíváncsi? Mire?

- Hogy mit titkolsz. - közeledett felém. Ez stimmel az álmomból. Hátrálni kezdek.

- Öm, én… Szerintem vissza kéne menni a buliba. - tisztára legyengültem. Ilyen hatása van Joshnak? Mindenesetre már kinyitottam az ajtót, de ő visszacsapta. Nekiszorított a szekrénynek, viszont nem olyan nagy erővel, mint általában. Nem fájt annyira. Mélyen a szemembe nézett és várt egy kicsit. Közelebb hajolt. Körülbelül öt centi választott el minket egymástól. És ő halkan suttogni kezdett.

- Mond el, nekem. - beleborzongtam, libabőrös lettem. Nem féltem, csak, csak… Nem! Olyan gyorsan ébredtem ki a bűvöletből, mint amilyen gyorsan beleestem a hibába.

- Ha, nem engedsz el, sikítok.

- És szerinted azt, meghallják? Túl hangos a zene. Nem gondolod?

- Próbáljuk ki. - nyitom a szám, ő pedig az egyik kezével befogja.

- Már megint provokálsz? - csillant meg a szeme. Mivel nem tudtam megszólalni a keze miatt, ezért csak ráztam a fejem. Ennyire közel, nem volt még hozzám. - Akkor, gyerünk, mond el. - óvatosan szabaddá tette a szám, és visszarakta a csuklómra azt a kezét is. Szénfekete szeme a lelkemig hatolt. Nagyon nagy trauma, vagy bánat érhette. Magától nem sűrűn lesz valaki ilyen durva. Most féltem. Nagyon. A közelsége miatt. Egyszerűen megvadít és kínoz. A szemembe bámul, szorítja a karom és az érzés, amit kelt… Leírhatatlan.

- Figyelj, én, én… Nem!

- Mit nem?

- Nem mondhatom el, de ha el is mondhatnám, akkor sem neked tenném!

- Addig nem engedlek el, amíg meg nem tudom. És kezdem elveszteni a türelmemet. - szorított rajtam, nekem pedig egy könnycsepp gördült ki a szememből. Ezt ne! Előtte nem sírhatok. Viszont már késő. Némán sírtam és vizes tekintetem elvettem a fiúról. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcom. Elengedte a karjaimat, én pedig csendesen rogytam a földre. Miért sírok, én hülye? Miért? Ráadásul előtte. Ami ez után következett, meglepett. Letérdelt elém és megfogta az arcom, majd felemelte az állam, kényszerítve, hogy belenézzek ében sötét szempárjába. Elveszek benne. Az érzései zavarosak. Nem kiolvashatóak. Bár arcát alig látom a zokogástól, de még így is észreveszem a sajnálatot. Viszont nem engedhetek neki. Azt mondtam, nem félek, és ehhez tartom is magam. Ellöktem a kezét.

- Mi van? Egy pillanatra megfeledkeztél a rosszfiús imidzsedről? Nem kell a sajnálatod! - meglepődött megint.

- Hát jó. Akkor maradok a bunkó és érzéketlen énemnél.

Felállt, felrántott és a falnak lökött. Viszont mielőtt elkaphatta volna a csuklóm, gyorsan leguggoltam és átbújtam a lábai közt. Hátrafordult és körülbelül úgy, mint aki meg akar ölni, elindult felém. Akkor, akkor… Féltem tőle. A tekintete gyilkos. Mérges. És ez nem jó. Hatalmas erővel lökött le az ágyra. Már emelte a kezét, amikor halkan suttogva mondtam egy szót.

- Félek. - majdnem sikerült megütnie, de erre a szavamra megállította a kezét a levegőben. Csak bámult rám.

- És ezt miért mondod? Nem te mondtad, hogy nem félsz tőlem? Talán egy kis kézlendítéstől már inába száll a bátorságod?

- Szenvedtem már eleget és nem akarok még többet. Csak hagyj békén!

- Érdekes. Félsz tőlem, de így mersz beszélni velem. Talán…

- Hé Mic! Hallod te rendezted a bulit, úgyhogy illene… - belépett a szobámba Kyle és el is akadt a szava egy pillanatra. - Te mit keresel itt?

- Csak jöttem egy kicsit, bulizni. - mosolyodik el olyan rossz fiúsan Josh. - Meg talán egy kicsit másabb dolgokat is csinálni. - utalt gondolom rám. - Amúgy, hogy van a lábad?

- Te szemét, ha egy ujjal is hozzámertél érni a húgomhoz, azt nagyon megbánod!

- Tőled kéne félnem? Ch. Ne viccelődjünk már. A húgoddal pedig azt teszek, amit csak akarok.

- Csak a holttestemen át.

- Ugyan. Azt akartam, hogy féljen tőlem és ezt el is értem. Nekem jelenleg már csak annyi a dolgom, hogy kiderítsem a titkát. Viszont lehet, ez csak pár pofon után lehetséges. - itt Kylenak elborult az agya. Eldobta a mankóit és nagy lendülettel indult Josh felé, aki meg sem moccant. A bátyám hirtelen elkezdett összerogyni.

- Kyle, mi bajod van? - aggódtam. Nem szólalt meg, csak fájdalmas arcot vágott és kínlódott. Josh bámulta hunyorogva. Semmit sem tett csak hosszan nézte pislogás nélkül. „Olyan volt, mintha fájna neki Josh nézése” idézem Akatsu szavait. Csak nem? Na, ne! Keykot hittem vámpírnak, közben meg kiderül, téves úton jártam. Le kell állítanom. Nem mehetek Kyle elé, mert azzal nem sokat javítok a helyzeten, vagy mégis?

Gyorsan cselekedtem. Hirtelen ugrottam fel az ágyból és fordultam át a tesóm elé, aki a földön fetrengett kínjában. Most engem kerített hatalmába az a mérhetetlenül kellemetlen érzés. Sajgott minden porcikám. A lábfejemtől kezdve egészen a fejem tetejéig. Kibírhatatlan. Milyen lehetett Kylenak? Hiszen ő ilyen szempontból gyengébb nálam. Ekkora hatalmat soha nem tapasztaltam. Daniel mellett sem, pedig neki minden képesség a birtokában van. Mit tegyek? Szinte szétszakadok. Nincs más választásom. Vagy bevetem a képességem, vagy… A-a! A képességeim nem. Akkor csak várok, míg abba nem hagyja.

Végtagjaim nehezednek és a földön kötök ki, úgy, ahogy drága bátyám is.

- Miért vagy ekkora vadállat? - kiáltom el magam.

- Nem téged akartalak bántani, de te az utamba álltál. Megmondtam: még egyszer nem kíméllek. - Ha így állunk, akkor végül én sem kímélem. Eldöntöttem. Használom az erőm. Diszkréten.

Rákoncentráltam a szekrényre és a szememmel hirtelen Joshoz vágtam. Kihasználtam az időt. Kylehoz kúsztam, megfogtam a vállát és beteleportáltam a szobájába.

- Maradj itt és zárd magadra az ajtót, amíg nem jövök vissza. Értve vagyok?

- Hova mész?

- Josh valószínűleg nem annyira hülye, hogy ne vegye észre, mit csináltam. Utánam jön, megtalál. Nem kellesz, te is a képbe.

- De… - teleportáltam magam a közeli parkba. Nem hiszem el. Komolyan? Josh vámpír? Ez megmagyarázza a kirohanásait és a durva viselkedését. Azt hiszem az ilyen vérszívókra gondolt Luna. Viszont akkor sem fogadom el, hogy nem lehet ezen változtatni.

Leültem egy padra és gyönyörködtem a csillagokban. Van egy különösen kedvencem, ami már kisgyerek korom óta hozzám nőtt. Néha pislákol, valamikor pedig fényesebb a többinél. Olyan, mintha a kedvem miatt változna.

Lépteket hallok a hátam mögül. Megdermedek egy pillanatra, aztán csak folytatom tovább a csillagok bámulását. Josh…