II. évad 17. rész

Sajnálom, hogy tegnap nem hoztam részt. Ma bepótolom.

Domi

17. rész

Kyleval kidumáltuk a dolgokat és már száguldottam is a konyhába valami kajáért, amikor zajokat hallottam Reiko szobájából. Mintha legalábbis valami betörő lenne bent. Nagyon nagy csapódások és koppanások. Úgy döntöttem megnézem, mit csinál. A bátyám szokott így hangoskodni, amikor keres valamit. Szóval bekukucskáltam az ajtón, és amit láttam… Minden cucc szétdobálva, össze-vissza hajigálva.

- Jézus, Reiko! Mit keresel ennyire? - a hangomra hátrafordult és gyors mozgással indult meg felém, majd berántott a szobába és becsukta az ajtót. A vállamnál fogva tolt hátra a falhoz.

- Szükségem van az anyagra.

- Máris?

- Nálad van az összes. Muszáj adnod egyet.

- Megőrültél?

- Nem viccelek. - szorított egyet a vállamon, de ez semmi Joshéhoz képest.

- Én sem viccelek.

- Azt mondtad, segítesz. - esett kétségbe és felemelte a hangját.

- Azzal nem megyünk sokra, ha folytatod a drogozást.

- Te, nem érted? Égek. Forró az egész testem. Nem bírom.

- Ezek az elvonási tünetek. Soha nem tudsz majd leszokni, ha mindig megint és megint beveszel abból a szemétből.

- Szükségem van rá. - szinte már sírt.

- Már nincs nálam. A testvéred kidobta.

- Mi van? - szeme szinte izzott. Tekintete fátyolos volt. - egyre csak a vállamat nyomta, én pedig megfogtam az alkarját. Így vele együtt csúsztam le ülésbe. Egész testével remegett. Látszott rajta, próbál küzdeni, de nem megy neki. Lassan feladja.

- Reiko. Reiko, nézz rám. - megint felemeltem a fejét, úgy, mint a bulin. - Idefigyelj! Jusson el az agyadig, amit mondok. - tekintetét kerestem és el is csíptem. - Nem adhatod fel. Csináld meg magadért.

- Minek? Így is tönkre mentem már. Nem tök mindegy. - lesütötte a szemét, én meg pofon vágtam.

- Na, ide figyelj! - megint megfogtam az arcát és magam felé fordítottam. - Nem mentél tönkre. Van rá esély, hogy kilábalj. Ha feladod, gyenge vagy. Érted? De, ha neked tényleg nem számít a saját életed, akkor gondolj olyan valakire, akinek nagyon is sokat jelentesz.

- Mint… Például?

- Anyukádnak, Keykonak, a másik két testvérednek, most már Kylenak és… Nekem. - ájuldozni kezdett. A vállamra borult, én átöleltem.

- Nem bírom. - sírt. Azelőtt szinte soha nem láttam fiút sírni. Meghatódtam.

- Sss. Semmi baj. Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. - csitítgattam. Magához szorított, de olyan szinten, hogy alig kaptam levegőt. Ennyire közel, egy fiú testéhez sem voltam még. Forró. Mintha legalább 50 fokos láza lenne. Valahogy le kell csillapítanom.

Kezem, a bal oldali lapockájához érintettem. Koncentráltam és a forróságot átvezettem a saját testembe. Nekem az egyik képességem az, hogy a tüzet uralom. Így különösebb bajom nem igazán lesz. Legfeljebb elájulok, de az sem jellemző. Reiko teste lenyugodott. Még egy kicsit remegett, de azon kívül más nincs. Arrébb toltam magamtól.

- Re-Reiko. Még mindig rosszul vagy?

- Igen, de… De… Mintha csillapultam volna.

- Dőlj le, én hozok neked valamit enni.

- Nem. Nem kérek semmit.

- Valamit muszáj enned.

- Nincs étvágyam. Azért köszönöm.

- Öm, szeretnéd, ha ma itt aludnék, hogy ne legyen semmi baj?

- Azt hiszem, már jól vagyok. Nem nagyon értem, miért? Hiszen semmi anyagot nem vittem a szervezetembe.

- Örülj neki. - Hu, azt hittem észreveszi. Szerencsém van.

Bementem a konyhába, ahol már mostohám nagyban főzött. És mit? Gyrost. Bár asszem ezt nem kell főzni. Mindegy. Az egyik kedvencem. Jó, igen, tudom. Sok kedvenc ételem van. De tehetek én róla? Imádok enni. Kár, hogy az elhatározásom kiszabja: Nem ehetek semmi olyat, amit a kedves „anyukám” főz. Nehéz szívvel nyúltam be a hűtőbe. Paradicsomot, paprikát, vajat és kolbászt vettem ki. Fogtam kettő zsemlét és mentem is volna az étkezőbe, ha Elena nem szólít meg.

- Szia Micuko. Már kész a vacsi. Apukád mondta, hogy nagy kedvenced. - apu? Honnan tudja?

- Rosszul tudja. Utálom a gyrost. Hányingerem van tőle. - hazudtam, amitől láthatóan elszomorodott.

- Ó, akkor bocsánat. Máskor megpróbálok olyat készíteni, amit te is szeretsz.

- Szia, anya. - jött ki Keyko is, majd amikor mindenki kint evett már, (kivéve apa, mert holnap 24 órázik, ezért hamar lefeküdt), mostoha anyánk megkérdezte:

- Hol van Reiko?

- Rosszul érezte magát, ezért korábban lefeküdt aludni.

-Ó, nagy baj van? Megyek, megnézem.

- Nem kell. Jól van, csak megszédült, azt hiszem.

- Akkor rendben. Bár aggódom érte. - huh, sikerült kimentenem azt a hülyét. - Kyle, te sem szereted a gyrost? - dehogynem szereti. Titokban csorgatja a nyálát, akár csak én. Viszont, neki nagyobb a büszkesége, mint nekem.

- Utálom. Hányok tőle.

- Hűha, ti tényleg hasonlítotok egymásra. Micuko is körülbelül ugyanezt mondta. És, nagyon sajnálom. Máskor, majd ti választotok ennivalót.

- Hát, ez nagyon nagylelkű tőled. - játszotta az eszét a bátyám.

- És, meséljetek. Milyen napotok volt?

- Szar. - zárta le a témát a maga részéről Kyle.

- Anya, szerintem most hagyjuk a beszélgetést. - na, Keyko ráérzett a dolgok lényegére. Had avassam szentté.

Ezek után (kínok között) elfogyasztottuk az ételt és fel is trappoltam a szobámba, viszont még hallottam Elenát.

- Kyle, csak nem képzeled, hogy egyedül fölengedlek törött lábbal?

- Mindig egyedül mászkálok.

Hogy mi volt a vége a beszélgetésnek, azt ne kérdezzétek. Örök rejtély marad. Pontosabban holnapig, mikor is megkérdezem tőle. Tehát, a szobámba érve bestartoltam a fürdőbe, egy gyors zuhanyzás erejéig. Keyko persze megint kockulni akart. Egyszer már tényleg beleolvasok a blogjába. Leültem az ágy szélére és nézegettem a régen készült fotókat, amin Daniellel és Kyleval szórakozunk. Annyira hiányzik Dani.

- Hé, hallod, amit mondok? - szólt hozzám a kockakirály, ezek szerint nem először.

- Jah, igen, persze. De… Mit is mondtál?

- Ah, csak azt kérdeztem, kikapcsoljam-e a laptopot.

- Öm, igen, én ma már nem netezek.

- Mi van veled?

- Csak, nincs kedvem netezni.

- Nem az. - mosolyodott el. - Nagyon gondolkoztál. Baj van? - ült le mellém, nem éppen nagy távolságra.

- Nem, csak egy kicsit töprengtem. Miért nem köpted be Josht?

Azt szeretnéd, hogy kirúgják?

- Dehogy. De csak a szülei miatt. Viszont ez nem válasz. Miért álltál az ő oldalára?

- Hm. Azt hiszem… Miattad.