II. évad 20. rész

Sziasztok!

Délután feltettem az új ház szobáit. Még hozzácsapok párat, ha a blog el is menti. Nektek kié tetszik a legjobban?

Domi

20. rész

Mi a jó francot keres itt? Nincs más dolga? Mondjuk, terrorizálhatná a szüleit, vagy szívhatna vért. Tényleg! Vajon az én véremből, miért nem akart inni? Oké, erre inkább nem akarok gondolni.

Fogtam magam, lerántottam Akatsut a székéről, majd magam elé húztam és lehajoltam, amennyire csak tudtam. Ő oldalra fordította a fejét (mert ugye háttal állt nekem).

- Mit művelsz? - kérdezte, amit a hangos zene miatt, alig hallottam.

- Nem elég világos? Bujkálok. Te meg maradj itt.

- Ki elől bujkálsz?

- Ha elfordítod a fejed, körülbelül 90 fokkal, akkor láthatod.

- Aha, szóval egy pálmafa ilyen hatással van rád?

- Mi? - kaptam fel a fejem. Josh eltűnt onnan. Annyira bírom. Most, hogy az életbe kerüljem el? De várjunk egy picit! Hiszen ő is levegőnek néz mostanában. Akkor ezen nem kell paráznom. - Öm, nem érdekes. Hé, pincér fiú! Kérek még egy vodka narancsot, meg egy citromos sört.

- Csak nem szerelmi bánat? - ült mellém egy körülbelül egy-két évvel idősebb szőkésbarna, zöld szemű srácika. Hm, elég helyes.

- Nem talált. Most csak úgy iszok. Semmi oka nincs, legfeljebb annyi, hogy unatkozom.

- Értem. Akkor táncolunk?

- Majd talán később. - megittam a piát. Hű! Egyszerre a kettőt nem kellett volna.

Eltelt negyed óra, de Reikot amióta megérkeztünk, nem láttam. Meg kéne keresni.

- Hé, Akatsu! Megkeresem Reikot, amíg józan vagyok! - kiabáltam neki, mert az őrjöngő zene miatt nem igazán hallottam semmit.

- Oké, én meg Lunát.

- Mi?

- Mondom én meg Lunát!!!

- Hülye vagy? Ne ordítozz a fülembe!

Megindultam. Benéztem minden zugba, megkérdeztem a pultosokat, a takarítókat, a tulajt, még pár bulizó tinit is, de senki nem látta. Maradt a mosdó. Így, hát be is rontottam, viszont nem találtam ott sem. Hirtelen nyílalt a fejembe az éles fájdalom. Kimentem a klub elé, és döbbenetemre Reiko támaszkodott a falnak. Most nem csak betépett, hanem be is rúgott. Nem lehetek túl nagy segítség, de az biztos, hogy így is józanabb vagyok, mint ő. Odabotladoztam hozzá. (Á, Luna és a magas sarkúja! Egyszer megölöm! Így részegen nehezebb benne mozogni, mint alapból.).

- Reiko. - megfogtam azt a kezét, amivel nem támaszkodott. Ő erre, csak sokat pislogott egyszerre. Megint így látni… Szörnyű. Megfordítottam és a falnak támasztottam a hátát. Kezeimmel az arca két oldalát tartottam. Nagyon közel hajoltam hozzá és úgy néztem a szemébe. - Most jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. - kezdtem bele. - Itt kéne hagynom, amiért megint nem hallgattál rám. Amiért megint süllyedsz egyet a lejtőn. Amiért ennyire nem foglalkozol magaddal. És amiért cserbenhagyod azokat, akik szeretnek téged. De nem teszem, mert fontos vagy nekem. Hiszen a nővéredként muszáj vigyáznom rád. Viszont. Ha te nem próbálsz valamit tenni, akkor nem ér semmit, az én segítségem. Érted? - nem válaszol. - Reiko, hallod, amit mondok? - még mindig semmi. - Reiko? - a következő pillanatban majdnem szívrohamot kaptam. Ugyanis összeesett. A hátát, most is a falnak támasztotta, lábát kinyújtotta, kezeit a földre tette, fejét pedig lehajtotta, de nem ájult el. Már megint. Megint ez az öntudatlan állapot. Tudom, nem ő tehet róla. Hiszen nem ő akarta, hogy beinjekciózzák. Nem ő akarta, hogy függővé váljon. Nem ő akarta, hogy állandóan ezek a mellékhatások kísértsék. Nem ő akarta. Viszont akkor is tehet róla.

Térdelőülésbe, rámásztam a combjára és megfogtam a kezeit.

- Próbálok neked segíteni, de ehhez te is kellesz. Könyörgöm neked… Ha most hallasz és felfogtad, amit mondok, akkor nézz rám. Kérlek. - meg sem mozdult. Követve a példáját, lehajtottam a fejem és sírva fakadtam. Sírógörcsöt kaptam. Nem hiszem el. Én? Én segíteni neki? A saját életem sincs rendben. Magamon sem tudok segíteni. Akkor, hogy a francba tudnám neki helyrehozni azt, amit elrontott? Reménytelen…

- Hagyj… hagyj… engem. Te is jól… tudod… Nem tudsz segíteni… Mert soha… soha nem fogok… leszokni a drogról. - olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy majdnem lerepült a nyakamról. Megszólalt.

- Reiko. - megfogtam az arcát úgy, ahogy nem sokkal ezelőtt. - Csak akarnod kell. Itt leszek neked. Együtt sikerülhet. Bízok benned. Érted? Bízok benned. Nem kell egyedül végigcsinálnod. - remegő kézzel úgy tett, mint én. De az egyik kezével a kezem vette le arcáról és nem is engedte el, a másikat pedig az állam mellé helyezte. Nem ez lepett meg a legjobban, hanem az, hogy még nem vesztettem el a józanságom. - Haza kéne mennünk addig, amíg nem csípek be én is. - próbáltam felállni, de Reiko kezeit luxus figyelembe vennem. - Hallod? - lassan előrehajolt. Ezzel egyetemben dőltem hátrébb. - Mit csinálsz? Reiko? Józanodj már ki! - persze szavam, mit sem ér? Jöhet a drasztikusabb megoldás? Jöhet! Akkora pofont adtam neki, hogy szinte vízhangzott a csattanás. És… Mégis folytatta. A szája már majdnem az enyémhez ért, de egy kéz akkorát rántott rajtam, hogy kiment a bokám.

- Szóval, te vagy az a csaj, aki miatt a fél anyagunk a kukába landolt? - idegen fiúk álltak velem szembe. Talán ikrek lehettek, olyan 18-19 év körüliek.

- Szóval ti adtátok a fiúnak a drogot? - kérdeztem vissza.

- Szerinted, miért keressük a szereket? A végén még valaki megtalálja.

- Arra mérget vehettek. Ha nem is találják meg, akkor én jelentelek fel titeket.

- Igen? Nehéz lesz így megmozdulni. Sőt! Nálam egészen véletlenül egy tű is akad. Mi lenne, ha veled is azt tennénk, amit azzal a szerencsétlennel?

- Azt nem hagyom!

- Meglátjuk. - az egyikőjük lefogta a kezeimet, a másik meg már közelítette is azt a 10 centis tűt. Atyaisten! Reikonak milyen fájdalmai lehettek, amikor ezt beleszúrták? Bele sem merek gondolni. És én… Tessék! Hogy segítsek az „öcsémen”? Egyre közelebb került hozzám az orvosi kellék.

- Mi az utolsó szavad, mielőtt örökre függővé válsz?

- Rohadjatok meg! - aha! A szavaknak vannak következményei. Akkora pofont kaptam, mint amekkorát Reikonak adtam. Tehát ilyen az, amikor visszanyal a fagyi. Vérzik az orrom és egyéb bajom is akad. Behunyom a szemem. Felkészülök a legrosszabbra, ami csak nem jön. Puffanást hallottam. Josh… Lerántotta rólam az egyik férget. A tű az ölembe esett. Nem fogjátok kitalálni, mi történt. A másik fickó a karomba döfte. Jézus! Az a fájdalom… Olyan szinten visszataszítóan nyomasztó. Szívem egész lassuló lesz tőle, mint a levegővételem is. Homályos a világ, bár kételkedem benne, hogy ilyen gyorsan hat a drog.

Josh brutálisan végzett áldozataival. Egyszerűen annyi vért soha életemben nem láttam még. A másodikat felgyújtotta. Tehát a tűz a főeleme. Ez az este az, mikor ténylegesen félni kezdtem tőle. Nem akarom, hogy tekintete az enyémmel találkozzon. Megmentett, de nekem akkor is páni remegés futja át a testem. A vér megfagy bennem és lassan az ájulás határát súrolom. A fiú közeledik felém, majd leül elém, térdelve. Nyújtja a kezét, én pedig olyan gyorsan próbálok hátrálni, amilyen gyorsan csak tudok jelenlegi állapotomban.

- Hagyj engem! Gyilkos vagy! Ne érj hozzám!

- Megőrültél?! Segíteni akarok. - közeledett.

- Te nekem ne segíts! Engem is meg akarsz ölni!

- Mi van? Akkor miért mentettelek volna meg?

- Hogy kiszívhasd a vérem.

- Ugyan már! Ahhoz volt már pár alkalmam, mégsem használtam ki. - még mindig egyre csak felém jött.

- Állj! Különben rád szabadítom a négy elem egyikét. - tartottam fel a kezem. - Megöllek. Esküszöm. - annyira kifordultam magamból, hogy nem hittem el, én vagyok az. A félelem ilyen reakciót vált ki belőlem?

- Valóban? Képes lennél ártani bárkinek is?

- Bárkinek nem, csak neked.

- Hm. - már elém is „futott”. Tudjátok: vámpírgyorsaság. És én nem vicceltem. Kezem a szívéhez tettem, mint múltkor. Tüzet kezdtem el sugallani, amit most nem tudott hárítani. Arca eltorzult. Láthatóan nehezen viseli. - Hagyd abba! - nyögdécselt.

- Én figyelmeztettelek!

- Fejezd be! Ez nem te vagy! Kifordultál önmagadból. Csak félsz, de hidd el: nincs okod rá. Már biztonságban vagy. Én, nem bántalak. - erőm egy aprócskát lelankadt ezekre a szavakra. Neki ennyi elég is volt ahhoz, hogy a csuklómra tudja tenni a kezét. - Nyugodj meg! Had segítsek. A drog nem sokára eléri a szervezeted és akkor már nincs visszaút.

- Tűnj a közelemből! Értsd meg! Nekem nem kell a segítséged! Boldogulok egyedül is. Egyébként: Mi ez a hirtelen hangulatváltás? Rosszfiú imidzsedet lecseréled jófiúra? Szánalom vagy.

- Oké. Engem viszont ez nem érdekel. De, te meg egy igazi idióta boszorka vagy. - kezem leszorította a földre, feltérdelt és előbújtak vámpírfogai. A nyakamhoz közeledett, elkezdtem ficánkolni.

- Tudtam! Meg akarsz ölni!

- Maradj veszteg. Kiszívom belőled az anyagot.

- Nem! Inkább a halál!

-A véleményedre nem nagyon vagyok kíváncsi.

Nagyon lassan megéreztem ajkait a nyakamon. Beleremegtem. A félelemnek nem szabad a testemen eluralkodnia. Furcsa, viszont az az érzésem támadt, hogy próbál minél óvatosabb lenni. Fogait gyorsan mélyesztette a nyakamba. Bármilyen kellemetlenül hangzik, ez a jó taktika. Ha lassabban csinálja, akkor tovább tart a fájdalom. Inkább nem figyeltem a tényre, hogy éppen a véremet kortyolgatja. Akkor viszont már kénytelen voltam, amikor ájuldozni kezdtem.

- Josh… Hagyd abba kérlek… Fejezd be. - az utolsó mondat, amit hallottam az este folyamán ez volt:

- Én csak jót akartam neked.